Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)

Napirend, családi élet, 1848 emlékezete

Mint ahogy írtam, V.-ikes gimnazista koromig laktunk a vármegyeházai alispáni lakásban. Ebben a lakásban én csak derűt, vidámságot, ünneplést és ünnepeltetést láttam, leszámítva azokat az eseteket, mikor családi gyász vonult át a házunk felett. De ezeket is a család nem jajveszékelve, hanem csendes magába szállással, imádkozással élte át. Minél nagyobb volt a fájdalom és szomorúság, annál némábbak voltak a családtagok. Azt lehet mondani, [hogy] mindenki suttogva beszélt, nehogy a másikat, vagy annak fájdalmát hangos szóval sértse. És ebben a személyzet is hasonlóképpen viselkedett. Ami nálunk nagy szó volt, mert elég nagy személyzete volt az édesanyánknak, és a mellette, mint már leírtam, a kisebédlő a konyha mellett volt, és ha vendég nem volt, itt reggeliztünk, ebédeltünk, uzsonnáztunk262 és vacsoráztunk. Egyszóval: meg tudták volna bontani a családi hangulatot. De akkor még a személyzetnek más volt a lelki felépültsége — pedig az édesanyámnál könnyen kiszaladt egy-egy pofon a részükre — és mégis nagyobb volt a respektus, és a családi hangulathoz való alkalmazkodás.

[Napirend, családi élet, 1848 emlékezete]

Ez a kis ebédlő volt a színhelye az intim családi együttesnek. Ovális alakú, kihúzható ebédlőasztal, ami ebédnél, vacsoránál mindig ki volt húzva. Különben összetolva állt. Az iskolába menő gyerekek külön reggeliztek. A rendes reggeli tejeskávé, kifli vagy zsömle [volt]. Mi, gyerekek a zsemlét kultiváltuk. Télen szalonnát is kaptunk még hozzá. Tízórait ettünk, vagy az iskolába vittük. Rendesen 1 órakor ebédeltünk. Abban az időben a hivatalok is, és az iskola is, úgy oszlott meg hivatalos időt illetőleg, hogy délelőtt is, és délután is volt hivatal, illetve iskola. Az édesapám hivatala 12-ig tartott, de ő bent maradt tovább, mindig a hivatalából hívtuk ebédelni, ha már befőzték a levest.

262 A kéziratban: uzsonnyáztunk, javítottuk.

♦ 134 ♦