Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR Egyszer előjött az Aeneisből ez a szörnyen fájdalmas kifejezés: „Fuimus Troes!” Mi ezt így fordítottuk: „Voltunk trójaiak.” Borsos István ezt nem hagyta helyben. így szólt: „Hát tudniillik, ezt sem így mondaná ám a magyar ember! Hanem így: Csak voltunk trójaiak!” És ekkor láttuk elhomályosulni az ő szép kék szemét és megcsillanni benne egy könnycseppet. Mikor aztán húsz (1923) éves - és későbbi találkozásunkra jöttünk össze, sírva borultunk egymás nyakába, ezt suttogva: Fuimus Troes! Borsos István ekkor már nem volt közöttünk, de a Fuimus Troes köztünk volt. Egyszer meg ez a két szó fordult elő az Aeneisben: „Séd, ego.” Mi ezt így fordítottuk: „De én.” Ezt se hagyta jóvá Borsos István. így szólt: „Ha a magyar embert valami irtózatos csapás éri, akkor nem azt mondja: „De én”, hanem ezt: „Hát én!” - Milyen igaz ez. Az én édesanyámat is nagy csapás érte 1898-ban. S mikor Sipos bácsi valamiről panaszkodott neki, édesanyám nem így válaszolt: De én, hanem így: Hát én, János...! El is ment szegény édesanyám még abban az évben. Mint főiskolai könyvtáros örök emléket állított magának az ősi nagy könyvtár temérdek könyvének új osztályozásával, átrendezésével és ez alapon új katalógus készítésével. Ezzel egyidejűleg kicserélte az elavult könyvespolcokat új, és pedig vasállványokkal. Óriási munka volt ez, amely által új rendet, új alakot, új köntöst és új színt kapott a régi, híres könyvtár, s amelyre gondolva merészelem én reá alkalmazni Horatius egyik ódáját: „Exegi monumentum aere perennius”. Merészség ez tőlem, mert Borsos István szerénysége és alázata tiltakozik ellene. De mivel én szemtanúja voltam az ő munkájának, azért merészelem azt mondani, hogy ő igenis „ércnél maradandóbb emléket” állított magának. Ugyanis én voltam akkor a szénior, mikor a „nagy mű” végéhez ért a vasállványok felállításával és a könyvek új rendszer szerint való elrendezésével. Mint szénior, én voltam akkor Borsos István mellett a segéderő a könyvtárban. Hónapokon keresztül hordoztuk a könyveket az új polcra, a vasállványokra. Örültem, hogy neki segíthettem, hogy neki segédmunkása lehettem. Drága emlékem maradt ez nekem. Borsos Istvánnak megható síremléke van az alsóvárosi temetőben. Nem más ez, mini egy fedőlap, rajta fehér márványból egy hatalmas könyv. Az írás csak ennyi: Borsos István. Csodálatosan találó kép. Benne van minden. Ez a minden végső elemzésben ennyi: a könyv embere. Mert ő az volt. És miért volna rajta több a nevénél. Száz halotti beszéd többet tudna-e mondani ennél: Borsos István? Nem. Mert az ő neve minden korok ifjúságának eszménye. Elég csak rámutatni. Elég csak kimondani: Borsos István. Ez már azt jelenti: ilyenek legyetek. <^"52 ■%*
