Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK Mert Borsos Istvánt a szerénység, a közvetlenség és az édes hang jellemezte. Nem akart ő „előadni”, csak „beszélgetni”. Ez volt a közvetlenség. Úgy beszélt, mintha édesapa mondott volna el valami régi történetet a fiainak: „Hát az úgy volt ám, halljátok-e...” És már csupa szem és fül voltunk. És az édes hang! Senkit se tudnék hozzá hasonlítani. Nem merném mondani, hogy a középkori történet valami rokonszenves tárgy lett volna. De úgy, ahogy ő „elbeszélgetett” róla, nemcsak érdekes, hanem egyenesen élvezetes volt. Nagy hasznát is vettük ám ennek a teológián és az alapvizsgán. Borsos István tanítása és édes hangja oda is elkísért bennünket! Igen szerette és tudta is az időt kihasználni. Egyszer már csak egyetlen egy perc volt hátra a kicsöngetésig. Azért még erre az egyetlen egy percre is felhívott egy fiút felelni ilyenképpen: „Most még felel a Baditz Antal, és elmondja a keresztes hadjáratok indító okait, de gyorsan ám!” És sikerült. Az óra utolsó perce nem pazarlódott el, és Baditz Antal osztályzatot kapott. De örömünk akkor lelt teljes, mikor Borsos István lett a latintanárunk. Feljövünk a hatodikra, hát ott látjuk a nevét az órarendünkön, szinte minden reggel 8-9-ig, és Barcsi tanár úr, mint osztályfőnökünk, diktálja is: „Latin nyelv - Borsos István”. Na hát, ezt is elértük. Az izgalomtól kipirult az arcunk, mikor a tanteremből kijöttünk, mert „sok újat meglepetve láttunk”: Vallás - Lie. Rácz Kálmán; Latin - Borsos István, Német - dr. Kőrös Endre; Történelem - Kis Ernő. Ennyi volt az újság. Ez elég volt arra, hogy lett miről tárgyalni a konviktuson, mialatt a szatyiról kapargáltuk le az égett részt a késünkkel. De legtöbb izgalmat váltott ki bennünk Borsos István neve. Tudja Isten, hogyan is volt ez. Hiszen Borsos Istvánt ismertük már az előző évről, mint édes vallástanárunkat. Oh, de hát az egészen más volt. Most azonban belépnek életünkbe Cicero, Sallustius, Vergilius. A „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?” és az „Arma virumque cano”. És majd Horatius, meg Tacitus. Már ezek is előre vetik árnyékukat és terhüket. Ezek mind félelmetesek és ijesztenek, drukkoltatnak és lelkesítenek, forrósítanak és mámorosítanak bennünket. És még a görög és német klasszikusok. Aztán a reformáció és az újkor története. „Eddig gyerekek voltunk, most pedig egyszerre ifjakká váltunk.” „Eddig csak Március Idusán viseltünk kokárdát mellünkön, eztán meg állandó lesz a kokárda szívünkben”. Kiss Zoltán lelkesedése az égre csap föl: „Most tudom meg, miért is jöttem én el Baranyából Pápára!” Világhy András azt mondja: „Én félve léptem át a kollégium küszöbét, mivelhogy katolikus vagyok. Ez a félelmem a múlt évben eloszlott. Most pedig örülök, hogy ide jöttem, mert otthon vagyok.” Kapossy Lucián és Borsos István! Egyik élmény a másik után! 49
