Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR Felségednek, meg se is vesse: Aranyjait, ezüstjeit rúdakba veresse! Rakassa fel, vitesse el, hordássá el, és menjen el, Merre szeme lát! Merre szeme lát!” De bementem ám én kisdiák koromban kedden és pénteken esete is 5 órakor a zeneterembe, és akkor ott láttam Gáty tanár urat a zenekar előtt, amint hangolja (beigazítja) a hegedűk húrjait a zenekari tagoknak, akik nagy becsben álltak énelőttem, annyira, hogy bámulatom tárgyai voltak, mert hogy hegedülni tudtak, még hozzá olyan szépen, hogy éjfélig elhallgattam volna. De nemcsak hegedűn játszottak ott a muzsikus diákok; hanem mindenféle más hangszeren is. Volt, aki kisbőgőzött, volt, aki nagybőgőzött, volt oboás, volt fuvolás, volt sípos, volt cimbalmos, volt zongorás, vagy trombitás és dobos. Nagy, neves diákok éltek ott a kottatartók mögött és próbálgatták játszani a majd mindjárt sorra kerülő zeneművet. A tanár úr most igazítja be mindenkinek sorban a hangszerét, amint a sor rákerül. Addig a többiek se tétlenkednek, hanem tanulnak, próbálnak. Van iszonyú hangzavar: a hegedűsök hegedülnek, a bőgősök bőgőznek, a síposok sípolnak, a trombitások trombitálnak, a cimbalmos cimbalmozik, a zongorista zongorázik, össze-vissza. Csoda, hogy mégis mindegyik megértette a magáét. Ott volt köztük Lázár Andor, a későbbi igazságügy-miniszter, mint prímhegedűs és Homonnay Dezső, a későbbi keleti pályaudvari állomásfőnök, mint trombitás. Hanem egyszer csak végzett a tanár úr a húros hangszerek hangolásával, és kezébe véve karnagyi vezénylő pálcáját, odaállt a diákzenekar elé és csendre intette őket. Lett erre nagy csend és csupa szem-fül lett mindenki. A tanár úr bemondja a „Hunyadi László” című operát. Oh, én szegény kis falusi parasztfiú! Ide kerültem én ebbe a nagy iskolába, hogy itt ilyen gyönyörűségben részesülhessek, ami már több a gyönyörűségnél; ami felgyújtja szívemet olyan égő, olyan fájdalmas honszerelemre, amelynek tüze soha el ne alszik, amíg dobogni meg nem szűnik. Óh, hát ilyen főuraink voltak nekünk, ilyen irigyek, ilyen aljasak, ilyen cselszövők, ilyen gonoszak, akik vérpadra juttatták a nagy törökverő hadvezér daliás fiát, a legkülönbet, az ártatlant, a tisztát, a férfiak férfiát: Hunyadi Lászlót! És még a jók, a jóhiszeműek azt hitték, hogy meghalt Ciliéi, a cselszövő, hát most már „eltűnt a rút viszály”. Óh, dehogy tűnt el! Él még az ellenség, él még Garai és Újlaki, akik legszívesebben a maguk fejére tennék a koronát. Sok mindenre nevelt engem a főiskolai zenekar, amelynek próbáira Gáty tanár úr engedélyével sokszor bementem. Hát egyszer csak ott látom a zenekar tagjai élén nagy Horváth Lajost, a kitűnő tornászt, akinek súlydobásában és a nyújtón véghezvitt óriásában már gyönyörködtünk, és a zenekar mögött ott látom a 88
