Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR lett volna érdemes. Gondoljunk a diákzsebekre és arra, hogy Pápától Ajka lehetett legalább 30 kilométerre. Én ezt csak kapásból mondom. Vasúton menni igen körülményes lett volna. A vonat éjjel félháromkor indult Celldömölk felé, s kora reggel vagy hajnalban már Ajkán tapossuk az utcák porát. Mit csinálunk ott délután háromig? Hová megyünk? A tanár úr nyakára? Ez nem lehet. Csak fiakker jöhet szóba. Kimentünk hát a konviktusi vacsora után Elemérrel két fiakkeroshoz, akiket jól ismertünk, s megegyeztünk velük Ajka irányában. Mindegyik bérkocsin öten ültünk, s jókor megérkeztünk. Én bementem jelentkezni Szabó Aladár lelkészhez, akit kisdiák koromból jól ismertem, mint nagy teológust. Arcára, szemére, alakjára, menésére ráismertem, s ő is örömmel fogadott engem. Kértem engedélyt arra, hogy a temetésen, mint főiskolai kántus, mi végezhessük az éneklés szolgálatát drága tanárunk édesanyja felett, s egyúttal én a behantolás utáni síri beszédet is tarthassam. Szabó Aladár a meglepetéstől és meghatottságtól alig tudott szólni. Óh, hiszen ő is tagja volt egykor a főiskolai kántusnak, ő is sokszor énekelt vele a színházban is, a templomban is, a temetéseken is, hogyne engedné hát a szolgálatát és az én síri beszédemet; boldog, hogy lát bennünket! Ezután a szívreható találkozás után kimentem én a lelkészi hivatalból társaimhoz az utcára, s azonnal indultunk a temetőbe, mert a temetés ideje közeledett, a lelkész pedig közölte velem, hogy az egész szertartás a temetőn (nem a háznál) fog végbemenni. Mikor megérkeztünk, a tanár úr és családja már ott volt; a halott felravatalozva, és a gyülekezet is jóformán együtt volt, mély bánattal könnyezve a kedves halott felett, mintha csak ott lettünk volna a bethániai temetőben. Hanem azt leírni, ahogyan a tanár úrral való találkozásunk ott az édesanyja ravatalánál végbement, nem vagyok képes. Hogy hogyan nézett felénk, mikor a temető kapuján kettesével bementünk és mikor feléjük közeledve felismert bennünket, hogyan tört ki belőle a zokogás, és belőlünk is a sírás, ezt nincs erőm leírni. Erre nincs se szavam, se színem, se erőm. Nem lehet mindent leírni. Csak azt akarom mondani, hogy óriási hatalom a szeretet, még akkor is, ha nem nagyobb, mint egy csepp víz a tengerben. Ez az egy csepp is, hogy meg tud rázni bennünket! Hát akkor mi lenne, ha akkora lenne, mint Krisztusé, akiről írva van, hogy szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jóindulattal (Efézusbeliekhez írott levél 5. rész 2. vers). Mi lenne akkor? Ez rázna ám meg bennünket úgy, hogy csak hebegnénk és dadognánk, és soha többé gyűlölségre ki nem nyitnánk a szánkat, se öldöklésre, ^ 96
