Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK ben vezénylő pálcájával, arcán az ünnepélyesség pírjával. Szemben velünk: két oldalt a földszinti és emeleti páholyokban, előttünk a támlás- és zártszékekben, az erkélyeken, a földszinti és emeleti állóhelyeken a nemzeti színnel fölékesített aranyos közönség, mint egy tündökletes fénykoszorú, mint a nemzetet kifejező glória, a függöny felgördülésekor szintén elnémul. De amint az énekkari és zenekari ifjúsággal megtelt színpadot, élén a Gáty tanár úrral, meglátja, kitör belőle a tapsvihar. A tanár úr mélyen meghajtja magát a közönség felé, majd szépen visszafordul mifelénk, miközben mintha ajka is mozdulna a karjával együtt. Mi tudjuk, hogy mit mond. Aztán éles szeme int és jelt ád. Kemény keze pedig felemeli a pálcáját, és már indul is az induló. Először csak a zenekar vág bele, majd mikor felharsannak a trombiták, mi, a két énekkar is belevágunk, hogy ez a csodálatos vegyeskar olyan legyen, mint Petőfi írja: “Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!” És mi történik? A pápai közönség egyszerre, mint egy ember ugrik fel helyéről és állva hallgatja végig az indulót! Miért ugorhatott fel? Azért, mert egyszerűen lehetetlen volna ezt az indulót ülve végighallgatni! Mikor azt mondja: „Fel-fel, vitéz daliák, fel erős, erős magyar nép!” Majd: „Aki él, talpra mind!” Ezt nem lehet ülve hallgatni. Mert úgy megtelik ez a szegény magyar szív érzéssel, hogy ki akar csordulni. Vagy inkább mindjárt ki akar ugorni. Aki ezt át tudja érezni, az meg is tudja érteni. Amint Húsvétkor, az élet diadalának feszítő erejétől indíttatva, állva énekelt egy verset a gyülekezet, amíg megcsillapodik, úgy kellett ezt a nemzetünk élniakarását kifejező éneket is állva végighallgatni a közönségnek. Mert élet és halál volt föladva a magyar nép elé abban az időben, amelybe visszavisz bennünket az Induló. Ugyanaz a lélek indítja ebben fel, és állítja talpra a magyar népet, aki az országgyűlésben arra hívta fel a képviselőket: „mentsétek meg a hazát!” Ugyanaz a lélek harsog itt, aki az országgyűlésben ezt mondta: „Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogyha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örökéletre ébredjenek.” S ahogy akkor a helyzet nagyszerűségétől elragadtatva, az egész ház pillanatok alatt felugrott, s jobbját esküre emelve dörögte: Megadjuk! Úgy ugrott fel lelkesültségében és meghatottságában a pápai közönség is. Megint csak azt mondom, amit hatodikos koromban szavaltam a színpadon: „Oh, szép idők, óh lelkes ifjúság! Még szívem is majd lángra gyulladsz!” Gáty tanár úr arra is jó volt, hogy a Kántussal összekötő legyen a főiskola és a pápai eklézsia között. Ezt a hivatását a temetéseken való közreműködések által végezte el. Kiváló tenoristái voltak a Kántusnak az én időmben: nagy Hor•93
