Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK Mohamedet, mint Krisztus drága, fölkent alakját. Kiss Zoltánnal oda is vittük vallástanárunk elé a kérdést, hiszen bizalmasak voltunk hozzá. „Evangéliumot szeretnénk, tanár úr, evangéliumot! Szeretnénk még Pál leveleit is!” így szóltunk hozzá. Jól esett az osztálynak, hogy a tanár úr igazat adott nekünk. De hát ő csak azt taníthatja, amit a konventi tanterv előír, és azt a tankönyvet, melyet a konvent adott ki. De azt elértük, hogy a tanórák végén mikor idő jutott rá - olvastatott velünk a tanár úr evangéliumot is. Nyolcadikos korunkban a vallási vitatkozás szenvedélye ütötte fel fejét közöttünk. Komoly vitatkozás köztünk és római katolikus társaink között s talán még komolyabb köztünk reformátusok között. A vitatkozásra bőséges alkalmul szolgált maga a történeti anyag, melyet tanultunk. Úgy szólván minden vallásóra odadobott elénk egy-egy szörnyű tényt a múltból, melytől kigyúlt bennünk kegyetlenül megbántott igazságérzetünk, azonosítottuk magunkat a dereseken és a kínzókamrákban meggyalázott őseinkkel, felfortyogott bennünk az indulat és keserűség a jezsuiták és megyei fiskusok istentelenségeinek láttára és - készen voltunk a konviktusi vitára. De termékenyek voltak ezek a konviktusi viták. Mindig megérezhettük Kiss Zoltánnal és Szabó Zsigával, hogy minden földi fénynél fényesebb az Igazság fénye, és minden földi hatalomnál erősebb az Igazság ereje. Az Igazság pedig a Krisztus. Egyszer meg az volt a vita tárgya, hogy voltak-e Jézusnak testvérei. Ez a vita túlterjedt a mi osztályunk keretein; a tanári karhoz is eljutott. Egyszer Borsos tanár úr, az osztályfőnökünk, azzal jön be hozzánk, hogy meglepetésünkre így kezdi az órát: „Hát igenis, voltak Jézusnak testvérei, tudniillik...” És kinyitja a kezében levő bibliát, és felolvassa belőle Máté 13. részének 54-57. verseit. Ezzel a vita el volt döntve. Túl erősek voltak a köztünk, reformátusok közötti vitáink. Nem is csoda, mikor egyebek között olyan kérdést is feszegettünk, mint a Szentháromság kérdése. Aztán az egyházszervezet köréből: hogyan egyeztethető össze a mi egyházszervezetünk a zsinat-presbiteri elvvel? A Kálvin egyházalkotmányával? Hogy van az, hogy csak a mi magyar református egyházunkban honosuk meg a püspöki rendszer, de a svájci, a skót, a holland, a francia reformátusok mentek maradtak tőle? Hogyan lehetséges az, hogy a mi püspökeinket „méltóságos” úrnak hívják? Holott az ellenkezik az Evangéliummal, a „szelíd, szegény és alázatos” Jézus szellemével, a mélyen puritán Kálvin egyszerűségével. Ezek a kérdések bizony igen magasak és nem nekünk valók voltak, azért lehettünk szenvedélyesek és hangosak vitatkozás közben, ugyanannyira, hogy még a tanári karig is elhallatszottak. Tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk akkor. Az •£* 71
