Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR réről őelőtte is bizonyságot merek tenni, annyival inkább is, mert ez az én részemről nem kedvtelés, nem is fenegyerekeskedés, hanem kötelesség! Reggel 9 órakor ott voltunk a belügyminisztériumban. Győry püspök úr felküldi névjegyét Baky államtitkárhoz, ráírva a névjegyre, hogy velem, pápai lelkésszel és főiskolai gondnokkal kér kihallgatást dr. Kőrös Endre nyugalmazott nőnevelőintézeti igazgatónk ügyében. Baky László visszaüzen, hogy a püspököt egészen kivételesen fogadja, de engem nem fogad. Ez meglepett, mert erre nem gondoltam. Hogy engem, pápai lelkész és a pápai főiskola gondnokát, az államtitkár ne fogadjon, nem gondoltam. Valamikor II. József, a császár, fogadta a pápaiakat, pedig akkor megvetettek, száműzöttek voltak. De mit beszélek? Még Mária Terézia is fogadta őket, nem is egyszer, de hétszer, pedig hát akkor dühöngött legjobban az abszolutizmus, és akkor voltak legsötétebbek a szegény magyarság gazdag fejei! És a szegény pápai reformátusokat, a városból kiüldözötteket, fogadta Mária Terézia! Nem gondoltam hát arra, hogy az államtitkár engem ne fogadjon. Pedig gondolhattam volna. Utóvégre kényelmetlen és kellemetlen dolog az igazsággal szembenézni és elutasítani. Heródes se fogadta Keresztelő Jánost, csak egyszerűen lefejeztette. Győry Elemér püspök tehát megjelent az államtitkár előtt. Az államtitkár természetesen tisztelettel fogadta. Hűvös volt a tisztelet, de udvarias. Mikor azonban Győry Elemér jövetele célját előadta, kitört a harc közöttük, melynek során Baky László kijelentette, hogy a gettótörvényből semmit sem enged, mert zsidó az, aki zsidó, tehát Kőrös Endrének be kell mennie a gettóba. Szörnyen felháborodva jöttünk el a belügyminisztériumból. Megalázó volt, hogy egyházunk 40 éven át volt kiváló tanárát, nőnevelőintézetünk igazgatóját nem tudjuk megmenteni. Úgy éreztük, hogy ez a tehetetlenség szégyenbélyeget süt homlokunkra. Akit a világi tanügyi főhatóság is annyira értékelt, hogy királyi főigazgatói címmel tüntetett ki, azt a férfiút nem tudjuk a gettó szégyenétől megmenteni. Hát az egyenesen meggyalázó. És ez egy férfiún múlik, egy államtitkáron! Borzasztó lelkiállapotban jöttünk haza. Itthon alig mertem az utcára kimenni. Úgyszólva minden lépésen megkérdezte tőlem valaki: na, mi az eredmény? És mikor megmondtam, sokan mentek lehorgasztott fővel, sajnálkozva tova. Most következett rám a legnehezebb szolgálat: megvinni ezt a lesújtó hírt Kőrös Endrének. Tudtam, hogy ez a hír őrá és hitvesére nézve egyenlő a vértanúsággal. Azért egy égő katlannal szívemben botladozva, vagy inkább szédelegss* 62
