Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

Ajánlás

ELŐSZŐ

Ha van a dunántúli reformátusságnak oly’ titkos szava, melynek említése életre kelti történelmünkből a bennünket együvé formáló szellemiséget, akkor ez a szó így hangzik: Pápa. Ez a város lett a dunántúli reformátusok Jeruzsálemévé, s történhetett vele bármi is, már csak a reá gondolás is megfoghatatlan és titokzatosan működő kötőanyagnak bizonyult. S persze, midőn kimondtuk a titkos szót: Pápa - rögvest a Kollégiumra gondoltunk, az iskolára, még azokban az időkben is, amikor nem létezett.

Ma már ezt a mentalitást csak a régiek értik igazán, míg a mai fiatalok értetlenkedve bámulnak a nosztalgiázó öregdiákokra. De talán nem reménytelen átadni valamit a múltból a maiaknak, ha olyan forrásokra bukkanunk, mint Ólé Sándor önéletrajza. Pápai diákéveit mondja el az itt közölt anyagban a szerző, a későbbi pápai lelkész.

De ne várjon az olvasó valamiféle iskolatörténeti szakkönyvet, melyben az önéletíró hűvös tárgyilagossággal emlékezik tanulmányainak régi helyszínére. Ólé Nagytiszteletű Úr visszaemlékezéseiben éppen az a magával ragadó, hogy nem csak az iskoláról szól, hanem magáról a szerzőről is, kettejük életfogytig tartó kapcsolatáról, arról a titokzatos valamiről, ami Pápát Pápává tette sokak életében. És a stílusa oly’ magával ragadó, hogy sorait sokszor nem lehet megindultság nélkül olvasni. így ír például arról az életét meghatározó élményről, amikor ő, a csőri parasztgyerek Pápára került: „Megérkeztünk! A vonat megáll. A kalauz harsányan kiáltja: Pápa! Pápa! Egy pillanat s meglátjuk az állomás homlokán a nagy szót: Pápa! Föld! Dobbanjon meg a kebled! Mert olyan nagy ez a szó nekünk, hogy szédülünk, ha fölpillantunk reá.” Ma már szinte megmo- solyogtatóan patetikusnak tűnhetnek ezek a sorok a felületes olvasónak, ugyanakkor mindent elárulnak arról, hogy mit jelentett és jelent sokaknak még ma is a Pápai Kollégium.