Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

A kollégiumban

ÓLÉ SÁNDOR- Na, jól van, édes fiam, nincs semmi baj. Nézd ezt a füzetet. Látod? Nézd, én a három szekundát már ki is húztam a neved után. Most pedig magyarból a gyönyörű feleletedért beírok egy csillagos jelest. Látod? Most ülj le, és légy nyugodtan. Felejtsük el mindketten, ami történt közöttünk. - Megsimogatta fejemet, és így végződött a sajnálatos ütközés.

Hanem a magyar versórák felejthetetlenek voltak. Győri tanár úr nagyon szerette Petőfit, és úgy olvasta fel előttünk egy-egy költeményét, hogy a saját érzelmét is belénk plántálta. Én életemben rengetegszer elénekeltem Petőfi Honfidalát: „Tied vagyok, tied hazám”. Úgy éneklem, mint a zsoltárokat. De amint éneklem, mindig a szívemben érzem Győri tanár úr szívének lüktetését és hangjának mélységében az ő honfibújának mélységét. És többnyire úgy járok vele, mint ő, hogy mire a végére érek, és ezt éneklem:

„És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sorstól új fényt esdnek Szent életedre,

Kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek,

Bár keserű, mert könnyeim Belé peregnek,” akkor én is sírva fakadok. Mert bizonyom mondom, hogy Győri tanár úr könnyei is peregtek, mikor a Honfidalt nekünk először elszavalta.

És éppen így járt, mikor a „Távolból” című költeményt tanította is. Mert Petőfi igen nagy úr ám. Felséges úr, aki uralkodik felettünk. Odavisz bennünket, ahová akar, és úgy tesz velünk, ahogy akar. Egyik szavára nevetünk, a másikra sírunk. Például, mikor ezt írja a „Távolból”:

„Szép hazámba ismerősök mennek:

Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?

Szóljatok be földiek, ha lészen Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne önlse,

Mert fiának kedvez a szerencse.

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek:

Megrepedne a szíve szegénynek. ”

<á>» 22