Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
A kollégiumban
ÓLÉ SÁNDOR így aztán tanultam tovább. Csodálkozom máig is azon, hogy Győri tanár úr hogyan tudott nekem - akármilyen mérges pillanatában is - ilyent mondani, mikor annyira szeretett engem. A latinórákon is. Sokszor csak éppen hogy meg nem csókolt, annyira simogatott a szeretetével, mikor egy olvasmány latin szövegét könyv nélkül elmondtam neki. Hát a magyar órákon! Mert a magyar órákon igazán páholyban ültem. Nekem az csak gyönyörűség volt, ami miatt sokan vért verejtékeztek. Én soha magyaróra előtt nem szurkoltam, pedig a magyarórák Győri tanár úrnál, főként a II. osztályban, igen szurkos órák voltak. Félelmesebbek a latin óráknál, újra mondom: főként a második osztályban, ahol hol a mondattant tanultuk. Másodikos korunkban hétfőn délután 2-től 3-ig volt magyar óránk. Hát akkor, a háromfogásos, finom hétfői ebéd a konviktuson, sokunknak a torkán nem ment le a magyartól való szurkolás miatt. Én különben a legszurkolóbbak közé tartoztam, aki sokszor nem tudtam megenni a reggelimet, sőt még rá sem tudtam sokszor nézni a félelem miatt, de ez a magyar nyelvtantól való iszonyú félelem teljesen idegen és ismeretlen volt számomra. Nem is győztem hálát adni a jó Istennek, hogy szép anyanyelvem iránt ilyen jó érzéket adott nekem kegyelmi ajándékul. Hanem azért még egyszer lett sajnálatos ütközésem Győri tanár úrral. Ez latin órán történt elsős koromban, május vége felé. Vagyis közel a tanév végéhez. Egy mondatot lefordítottam neki. De fennakadtam, mint valami horgon, a „nemo” szón. Abban a pillanatban olyan zavarba jöttem, hogy nem tudtam gondolkodni. Azt hittem: a „nemo” szó ragozhatatlan szó. És nem értettem: mit űzi-fűzi a tanár úr ennek a szónak az eseteit, mikor ezt nem lehet ragozni. De én nem mondtam azt, hogy nem lehet ragozni, hanem csak álltam a tanár úr előtt, mint a bálvány: hiába kérdezett, nem feleltem neki. Irtózatosan fölháborodott a tanár úr. Úgy állt előttem, mint egy tűzhányóhegy, amely rögtön kitör és elborít engem, vagy talán az egész osztályt. Azt mondja: „Ülj le!” „Most beírom neked a szekundát.” És fölmegy a katedrára. Elővesz egy füzetet. És ír, „így ni. De nem elég neki egy szekunda, hiszen ez becsapott eddig engem. Azt hittem, hogy ő legjobb latinos, és most tűnik ki, hogy semmit se tud. Beírok neki még két szekundát. Hadd legyen neki három. így ni. Na! Most már el vagy intézve!” Rám nézett megvetően, lángoló szemekkel, feldúlt arccal. Óra végén nekem jön az osztály: „Mit csináltál? Most véged van.” „Ilyen mérges még sohase volt a tanár úr!”- Én nem tehetek róla. Mért űzte-fűzte annyira a nemo ragozását, mikor az nem ragozható szó. 20
