Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
A Teológián
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK tem áll, amint bejött hozzánk az előadó terembe. Az ő ünnepélyes komolyságában, hódító egyéniségében, tudós alázatában, véghetetlenül jóleső és megnyugtató jóságában. Ahogy tiszta időben a Balaton tükréből a mennybolti kék, úgy tükrözött felénk az ő szeméből a szelídséges békesség, mikor megállt a katedra előtt és szétnézett rajtunk. Ebben a mindig ünnepélyes pillanatban elkészült lelkünk a legmagasabb élmény: a filozófiai és pedagógiai élmény befogadására. Mert az volt az ő előadása: élmény. Mégpedig a legmagasabb. Amilyen ragyogó köntösbe fel tudta öltöztetni a bonyolult és sokszor nehezen érthető filozófiai rendszereket, az káprázatos volt. Soha senki le nem vette volna róla a szemét egy pillanatra sem, mert egy szónak az elszalasztása is veszteség lett volna. Feszült figyelemmel hallgattuk és szinte habzsoltuk az előadását. És mikor vége lett az órának, kezet szerettünk volna neki csókolni mindnyájan, de hát ezt nem lehetett. Csak sóhajok szálltak fel keblünkből: „Gyönyörű volt!” “Fenséges volt!” És boldogok voltak, akik előbb odaértek a küszöbre, utána nézni, amíg lehetett, amíg be nem lépett a tanári szobába. Mikor Barsban voltam kislegátus és Izsák Jóska a nagylegátus: Garamszent- györgyön elváltunk, de Barsban összetalálkoztunk. Együtt voltunk a szegény, beteges lelkész vendégei, akinek zöld volt a ruhája, zöld a palástja. Ok beszélgettek, én pedig, mint kislegátus, hallgattam. A teológia volt a beszélgetésük tárgya, főképpen a tanárok. A lelkész kiemelte dr. Antal Gézát, hogy ő milyen nagy nyeresége a teológiának, mennyire eltalálta a kerület, hogy őt felvitte a gimnáziumból a teológiára. Izsák Jóska helyeselte ezt, de hozzátette: „Nekem azért jobban tetszik a Doktor.” Ez jutott eszembe most, mikor dr. Horváth Józsefről írok. Mert ö volt az: „a Doktor”. Mi is így hívtuk őt. Sohase mondtuk másként. Mert ő nem egy volt a többi közül, hanem mindenek felett való volt. Egyik teológus nemzedék így hagyta örökül az ő megkülönböztető nevét a másiknak: a Doktor. Ebben minden benne volt. Mikor e szót kimondtuk, egyszerre glédában álltak előttünk a bölcsészet kimagasló alakjai, akik egyek voltak a Doktorral. Ez a mély tisztelet bírt arra bennünket, hogy tárgyát szinte egész éven át folyvást tanultuk. Különösen állt ez énreám. Nem tudtam addig nyugodni, míg egy órai anyagját, egy-egy bölcséleti iskola tanítását meg nem tanultam. Mire 1. éves koromban elérkezett a január, az I. félévi kollokviumok ideje, akkorra már az én elmémben is itt nyüzsögtek az ókori görög bölcsek az ő alapelveikkel, úgy, hogy aludni sem tudtam tőlük. Tisztelettel adóztam nekik, nagy becsvággyal tanultam őket, de féltem is tőlük, mert nagyok voltak, a Doktor barátai voltak. Szegény kis Thales az ő alapelvével, a vízzel ártatlan volt előttem, de Anaximandros apeironja már s?“ 187
