Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK aranynál, s édesebb a méznél az Úrnak beszédje, s aki megtartja azt, annak van jutalma. íme, mi holmiféle pogányt véltünk az öreg révészben, kinek az ital az istene. És olyan keresztyént találtunk benne, kinek az istenfélelme és becsületessége megszégyenített bennünket. Golyhót képzeltünk benne, ki kapva-kap a borravalóért, s elénk magasodott egy világítótorony, honnan ránk sugárzott az Isten igéje. Nem hall az öreg révész, de azért meghallja a légátus pünkösdi beszédjét, mert néki olyan füle van, amellyel a süketek is hallanak; meghallják az Úr Isten beszédjét, mely „letörli a könnyhullatást minden orcáról”. Röviden megmondva: tanultunk tőle és épültünk általa. Nekem legalább rengetegszer eszemben volt életemben. Annál inkább is tetszett nekem, mert hiszen én is ilyennek születtem, s ilyen szegény körben nevelődtem. Nem is lettem volna kapható arra, hogy egy szegény embert ócska külseje miatt lenézzek vagy megvessek, mint szokásuk némelyeknek. Sőt, minél szegényebb volt, annál melegebben szorítottam vele kezet, mert nem a külsőt, hanem a belsőt, nem a törzset, hanem a gyökeret néztem, s éreztem, hogy az ő gyökere testvér az én gyökeremmel. így aztán nemcsak pirultam, hanem épültem is; és nemcsak épültem, hanem gazdagodtam is, valahányszor az öreg barsi révészre gondoltam. Aztán talán mondanom sem kell, hogy a tízfilléres visszavándorolt az én zsebembe. Ez is jó volt valamire. Jó volt emlékeztetőnek, hogy lássam: honnét jöttem ki. Jó volt tanítónak, hogy tudjak bármilyen sorsban megelégedett lenni, mint a drága jó, öreg Pál apostol. Tudjak megaláztatni, tudjak bővölködni és tudjak szűkölködni. Mikor megérkeztünk a faluba a templom elé, elváltunk egymástól. Izsák Jóska, mint nagylegátus, a papákhoz ment; én pedig, mint kislegátus, a tanítóékhoz. Izsák Jóska könnyen volt, mert bátran kopoghatott, hiszen Kuliffay nagytiszteletű úrék ablaka világos volt, bent jókedv örvendett és kacagott. De én nehéz szívvel köszöntem be a tanító úrék ablakán, mert Végh István tanító úrék már lefeküdtek s náluk „sötétség hallgatott”. A tanítóné asszony azonnal világot gyújtott s futott a konyhaajtóhoz beengedni engem. Összekulcsolta s ajkához emelte két kezét, mikor meglátott, s így kiáltott fel:- Honnan jön maga, kislegátus úr?- Pápáról!- Tudom. De csuromvizes, sáros és iszapos a ruhája, fehér mint a fal az arca, jéghideg a keze, vacog a foga, hát mi van magával? Hol járt, merre járt, mi történt vele? 169 «<*
