Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK „Hogy van, hogy nincsen hitetek?” Hát akkor nekem? Hiszen én nem tengeren vagyok! Én csak a mór-sörédi úton vagyok!... És most odanézzetek! Ott megy a pápai mendikáns a móri országúton, visz- szafelé Mórra! Mit gondoltok: hangozhattak-e valaha kálvinista énekek a móri horpadásban? Mert most hangoznak! Versenyre kelve énekel a mendikáns a Vértes zúgó szelével. De ni! A Vértes már nem is ítéletet, hanem életet zúg, orgona-kíséretet ád a diák énekének! A diák egyre énekel. Sorra jönnek a karácsonyi énekek. Sorra a zsoltárok. Kemény időben kemény veretű zsoltárok. Zengenek az énekek lelkesülten. Nem fáradt már, mert ereje megújult. Nem fél már, mert szárnyra kelt, mint a saskeselyű. Megérintette, megsimogatta, megcsókolta az angyal, és egyszerre semmije sem fájt, hanem fölkelt és járt... Pontosan éjfélt ütött az óra, mikor bezörgettem és beköszöntem a móri tanítóék ablakán. A tanítóné asszony először felsikoltott ijedtében, hogy mi történhetett velem. Aztán pedig örült, hogy szerencsésen visszaérkeztem. A tanító úr - Szalay Károly - először szelíd szemrehányással illetett, aztán ő is örült. A tanítóné asszony áldott keze pedig azt művelte velem, amit a Példabeszédek könyvének derék asszonya művel az övéivel, aki „felkel még éjjel, eledelt ád az ő házának.” Ő is felkelt éjjel s eledelt adott a kislegátusnak. Barsban. Hatodikos koromban pünkösdkor (1901) a drága Bars megyében voltam kislegátus. Öt falum volt: (Garant-) Szentgyörgy, Ladány, Óvár, Füzesgyarmat, Bori. Nagylegátusom Izsák József II. éves teológus volt. Ő volt a szavaló csoda; ez időben legnagyobb tekintélye a Kollégiumnak. Talán azért is választottam le ezt az öt falut, hogy az ő kislegátusa lehessek és vele mehessek. Milyen dicsőség lesz ez: vele lenni, vele menni! Na, hát, lett is részem benne! Pünkösd előtti szombaton déltájban már az esztergomi bazilikát nézegettük Izsák József nagylegátusommal. Csodálatos volt. Megnézegettük minden részét s meghallgattuk mindennek a történetét. Most, hogy e sorokat írom*, 65 éve ennek. Azóta se láttam az esztergomi bazilikát. Mégis látom most is. Úgy, ahogy akkor láttam. Esztergomból átmentünk a Dunán Párkánynánára. Ott ültünk fel a barsi vonatra: „Ez aztán vagon!” - kiáltja Izsák Jóska meglepődésében. Meg is lepődhetett, mert „sok újat meglepve látott”, mint szegény ősz Peterdi látott egykor Budán. Ilyen volt a „vagon” is, melyre barsi és zólyomi kedves tótocskák ültek fel velünk együtt. Ez rendben is volt. Színes volt, népi volt, bámulnivaló volt. Olyan tájkép tárult elénk, amilyent sohse láttunk többé s ami most is előttem 1966. május 7. S?» 163
