Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK A libaőrző gyerek felugrik; azon módon, ahogy van, Pápára kerül; a Kollégium igazgatója, látván a gyerek eszes voltát, felveszi; a gyerek kitanul; előbb tanár, majd püspök, Antal Gábor lesz belőle! Antal Gábor, a dunántúli reformátusok híres-neves püspöke, nagyeszű és melegszívű püspök, a közélet nagy harcosa, serény a munkában, fáradhatatlan a jótételben, szegények támasza, igazak barátja, elnyomottak pártfogója, akit elfeledni nem fogunk! Hogy lehetett ez? Úgy, hogy Pápa mindig a szegények iskolája volt. Megtehette ezt, mert bár nem voltak fejedelmi pártfogói, de voltak egyszerű kisemberek, hajótöröttek, bánatos lelkek, hívek az eklézsiához, hívek az alma materhez és ráhagyták a vagyonukat, vagy annak egy részét a nekik drága Főiskolára. Rengeteg alapítványa és alapja volt a mi Főiskolánknak, és ezeken kívül fenntartói voltak a kerületben eklézsiák, akik évi járulékaikkal segítették, hogy betölthesse misszióját. így lehetett a pápai főiskola a szegények iskolája. így tanulhatott ki ott Antal Gábor, a libaőrző gyerek és sok szegény gyerek. Odakerülhetett olyan is, kinek az ég alatt senkije se volt. Annak a Kollégium lett az édesanyja, aki táplálta, dajkálta, ruházta, tanította, nevelte, rosszaktól oltalmazta, istenfélelemben s bölcsességben gyarapította, betegségében gyógyította. Mert orvosa is volt a főiskolának, kinek a diák nem fizetett, a Főiskola fizetett helyette. Ott volt az Irgalmasok kórháza és gyógyszertára, keblére vette a kórházi gyógykezelésre szoruló diákot, és a diák fillért se fizetett érette, mindent a Főiskola fizetett helyette. A Konviktuson ott volt a térítői intézmény. Négy négyese volt egy térítőnek, azaz 16 kosztosa. Ennyi diákra terített. Tisztán tartotta az asztalokat, a poharakat, sótartókat, szalvétákat, a kancsókban vizet vitt a vízvezetéki csapról az asztalokra, és azokat megterítette. Mindez csak játék volt, hiszen mindent csigán hajtottak fel a konyháról a terembe; tányérokat, evőeszközöket, ételeket, mindent. A terítő csak helyükre szállította ezeket. És még megvolt az a kedvezménye, hogy 3A 12-kor, mikor talán legszurkosabb volt az óra, összepakolhatott a terítő, és elhagyhatta az osztálytermet. Mehetett teríteni. A diákok nem szoktak irigyei lenni egymásnak. Közöttük igen erős a testvériség, és a sorsközösség átérzése. De azért az egyért valamennyi irigyelte a térítőkét! Főképpen azok, akiknek ott kellett állniuk a táblánál a Sebestyén tanár úr előtt! Volt körülbelül 20-25 térítője évenként a Konviktusnak. És ezek mind ingyenkosztosok, mint amilyen ingyenkosztosai istennek az égi madarak! Én is ennek köszönhetem, hogy negyedikes koromban, mikor meghalt édesanyám, megmaradhattam a gimnázium tanulójának. Felújul édes emlékem, hogy Horváth Győző szénior-mas barátságába fogadott és a széniori asztal maradékában <£* 155
