Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
ÓLÉ SÁNDOR Elérkezett a másnap reggel, a március idusának dicső reggele. A konviktusi reggeli után, 3A 8-kor, már valamennyien ott voltunk a termünkben, izgatottan váruk a 8 órát. A mi helyzetünk volt a legizgalmasabb, a legkényesebb és a legveszélyesebb. Mert nekünk pontosan latin óránk lenne 8 órakor, és nekünk a latint pontosan Kis Ernő igazgató úr tanította, aki minden tanár között a legpontosabban járt be az óráira, úgy, hogy csengetéskor már útban volt a termünk felé. Már most, ha csak egy másodpercet késünk is, és ott lep meg bennünket a termünkben, akkor végünk van. Akkor ott ragadunk könyv nélkül a latin órán, a többieket pedig becsaptuk, holott mi kezdeményeztük a kivonulást. Volt néhány zsidó fiú, aki akadályul szolgált, mert kijelentették, hogy nem tartanak velünk. Volt köztünk egy kis gyönge, púpos fiú, név szerint Lázár Károly, jeles tanuló, aki azon a tavaszon meg is halt; ez félt, remegett és sírt, hogy ő nem mer velünk jönni. így teltek a percek, miközben mi ott álltunk a padsorok között, indulásra készen, ki-ki a maga ülőhelye mellett, hallgatva a saját szívverését. Egyszerre elérkezett a nagyszerű pillanat. Felcsendült a csengő szava élesen a földszinten, híva, küldve bennünket a terembe, órára, tanulásra, számadásra. Én pedig elkezdem a vérforraló kuruc éneket: “Kossuth Lajos azt üzente: elfogyott a regimentje!” Azon pillanatban mindenki átvette az éneket és indultunk. Világhy András vállára kapta a kis púpos Lázár Károlyt, és úgy indult. Az elsők kivágták az ajtó mindkét szárnyát, és - a kinyílt ajtó előtt ott állt Kis Ernő igazgató úr. Kis Ernő igazgató úr - az áldott lélek - humoros ember volt. Két térde közé kapva botját és Liviuszát, elfoglalta posztját az ajtó küszöbén. Nem úgy, hogy „lélek az ajtón se be, se ki”, hanem úgy, hogy odaállt a küszöb közepére, és megadta mindenkinek, ami illette: a titulust és a pofont. Mert mi kettesével hagytuk el termünket, az igazgató úr jobb- és balkeze felől. Az igazgató úr pedig mindenkinek lekent egy pofont, egyiknek jobb-, másiknak bal kezével, egyenlőképpen, s mindenki megkapta titulusát: „Hát te, te szemtelen!” Ezt is egyenlőképpen. Nem volt benne személyválogatás. Mi azonban a pofon és a titulus birtokában kiosontunk, illetve kisurrantunk az igazgató úr keze alól s a folyosón ismét sorban állva folytattuk a megkezdett Kossuth nótát, melyben benne dörömbölt a szívünk és szabadságszerelmünk: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni! Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza!” Éneklés közben észreveszem, hogy a kollégiumi falak nemcsak a mi énekünket verik vissza a második emeleten, hanem lentről is továbbítják az áldott hangokat mihozzánk. Zeng-zúg a Kossuth nóta mindenfelé a Kollégiumban, de úgy, mint egy riadó, amelynek harsogása nemcsak feltüzel, hanem fel is emel SS* 152
