Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Pápa
ÓLÉ SÁNDOR Otthon (Istenem: „Otthon!”) édesanyám még egyszer átnézte minden ruhámat és úgy rakta bele a ládába, meg az e célra kapott szekrénybe. És amint elrakta, mindegyik darabot megcsókolta. Közben magyarázatot is tartott, hogy mit hol találok meg, s mit hogy kell elővenni, hogy kell eltenni, mit kell a háziasszonynak átadni. E célból Vasvárinét is behívta, s annak is mindent megmutatott. Édesapám ezalatt a szállásdíj ügyét beszélte meg s intézte a Vasváriékkal. A szállásdíj 4 forint volt egy hónapra. Ne kicsinyeljük le ezt a 4 forintot, mert egy métermázsa árpa is ugyanennyi volt, s a búzáé is ennyi körül. Az már igen nagy eset volt, ha 5 forintot, vagy 5 forint 10 krajcárt adott érte Fehérváron a Weiss és Túli. Édesapám újévig elrendezte Vasváriékkal az én szállásügyemet. Még az én számomra is letett náluk 5 forintot, ha kell valamire ennek a szegény kisgyereknek. „Nagyon kérjük, kedves Asszonyság, vigyázzanak a kisfiúnkra, ne hagyják rossz társaságba keveredni, elvesződni, ha beteg lesz, hívjanak orvost neki. Mindent azonnal megfizetünk, meghálálunk, csak ne hagyják el a kisfiúnkat. Isten áldja meg Vasvári úrékaijó egészséggel, békességgel. Zsófíka kisasszonyra is kérjük Isten áldását! Legyen boldog életében!” Én ma, mikor leírom e sorokat, sírva írom ide: Ámen! Aztán megkezdődött a búcsúzás. Először a Vasváriéktól. Ők ekkor megígérték, hogy igen vigyáznak rám. Nehéz szívvel mentek el édes szüleim. Újra meg újra körülnéztek a szobában is, meg az udvaron is. Mintha kerestek volna valamit. Édesanyám megfogta a kezemet, s úgy mentünk ki a kapun. Az utcán édesapám is mellém állt, s úgy mentünk hármasban a promenádon át a szűk köziének, mely a színházteret a Deák utcával, illetve a Kossuth utcával összekötötte. Édesanyám beszélt, amennyire tudott, hogy ők milyen boldogok, hogy ne féljek, csak szépen viseljem magam, Isten velünk lesz, és megsegít bennünket. S amikor a Kossuth utcán az Otthon-kávéház elé értünk, megálltak szüleim, hogy most már búcsúzzunk el, s innen menjek vissza, nehogy eltévedjek. Ekkor édesapám csak annyit mondott: - Isten veled, édes fiam. - S megcsuklott a hangja. Rám borult és sírt, de úgy, hogy azt nem tudom leírni. Hát édesanyámét hogy tudnám leírni? Azt csak Petőfi tudta a „Távolból” című költeményében. Ne szóljatok meg engem; ne mondjátok, hogy: Hiszen fennebb azt írtad, hogy már megerősödtél a reménységben! Persze, hogy megerősödtem, de most ez a reménység megremegett bennem. Szüleimtől elbúcsúzni annyi volt nekem, mint egy kicsit meghalni. Már egyszer meghaltam egy kicsit. Most újra meghaltam egy kicsit. Szüléimét sem hibáztassátok. Mély a parasztembernek a családja iránti szerelme. Mint a tenger: kimeríthetetlen. Ebből ered a szülőföld szeress* 12
