Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság
PAPAI DIAKEMLEKEK Azt természetesnek tartom, hogy a versekben bővelkedett leginkább a Képzőtársaság. Még pedig a lírai versekben. Nem lettünk volna fiatalok, és nem lettünk volna diákok, ha nem így lett volna. Ebben is Petőfi volt az eszményképünk. Annyira így volt ez, hogy akit megszállt a költészet múzsája, az nem várt a titkári felhívásra, hanem önként is beadott, többször is beadott egy-egy költeményt a titkárhoz, leginkább népdalt, amit ma már műdalnak nevezünk. Sőt, nem is csak egyet, hanem néha többet is! Mi az, hogy többet is? Szabó S. Zsiga, az én kedves barátom, egyszer hatvan verset adott be egyszerre! Ez már később volt, ekkor már én voltam a titkár, azért tudom. Bocsánatot is kérek az én kedves halott barátomtól, hogy titkár létemre most elárultam őt, megsértettem a titoktartás kötelességét. De azért mégse vétettem ellene, mert ő azokat a verseket jeligés levélként adta be, s mikor valamelyik versét elfogadta, vagy megdicsérte, vagy éppen érdemkönyvbe íratta a bíráló választmány, akkor úgyis felbontottuk a jeligés levélkét, kihirdettük a szerző nevét, ami már nem volt szégyen, hanem dicsőség. Szóval: dúskáltunk a versekben, mint az evangéliumi gazda a föld termésében. Mert hát mit is jelentettek ezek az édes versikék? Azt, hogy tánciskola is volt Pápán, nemcsak Kollégium; a tánciskolába is járt a diák, nemcsak a kollégiumba. Már pedig ha odajárt, akkor nem maradt illetlen a diákszív, vele jött a külső változás; a vasalt nadrág és a lakkcipő, majd a belső változás, amit nem lehet másként, csak tollal és dallal kifejezni. így jelentek meg a Képzőtársaság bírálói előtt ezek az édes ámorban és mámorban született diákversikék, az álmodozó és ébredező lélek énekei, műdalai. Mert: „Azt súgja a lombos ág is, arról dalol a madár is: Édes álom, üdvösség a szerelem, szerelem.” Ezek voltak a boldog szerelem gyöngyszemei, amiket akkor készített a diák, mikor Csokonainak érezte magát, s látta is kertjében a nárciszokat és a csörgő patakokat. Hanem aztán, egyszer csak „kesereg a holló”. Hej, ekkor már kesereg a diákszív is, megjelennek a szerelmében csalódott diák „kesergő dalai”. „Ha bűn volt, hogy szerettelek, Édes rózsám, felejts el! Csak még egyszer tekints reám Azzal a szép szemeddel.” (Peti Sándor) „Kenésétől Révfülöpig az aranyhíd látszik. Hitegettél, csalogattál, esküdöztél váltig. A Balaton aranyhídját felhő húzza széjjel: Esküvésed tovaszállott a repülő széllel.” (Szabó S. Zsigmond) Ezt a dalt megzenésítette Csapó Ödön, és óriási népszerűségre tett szert. Daloltuk is rengeteget diákszállásainkon, sőt még az Akadémián is. Most pedig elönti a könny a szememet, amint rá emlékezem. Kedves Szabó Zsigám! ■ 105
