Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Nádasdy Lajos: Petőfi, a pápai diák

volt a feje felett: akadt egy szalmazsák és egy párna Orlai háziasszonyának jóvoltából. A legnagyobb gond: a megélhetése ekkor még csak részben oldódott meg. Ki tudja, mi adta neki az ötletet? Az ötlet eredménye önmagáért beszél. A diáktársak kinevetik, az idős tanár kizavarja az óráról. Petőfi kedvét veszti s „nem vagyok én iskolába való”-jelszóval, minden rábeszélés ellenére elhagyja Pápát 1841. márciusának végén.

Hogy Pápára indul, felragyog a kedve;

Ősz van, csak szivében teng tavaszi dal.

Ami Pápán rossz volt, hallgat elfeledve.

De mi nyájas emlék, éled sfelrival;

Berohan Pápára - s kijön vele szembe!

Szinte összekoppan mindjár Tarczyval,

Az nagyot kiált rá: nini! a poéta!...

Adta garaboncás, hosszú volt a séta!

(Kozma Andor: Petőfi)

AZ 1841/42. ISKOLAÉV

A diák Petőfi

Valóban hosszú séta volt, amíg 1841 őszén újra Pápára érkezett. Megjárta közben „Tolnát-Baranyát”. Ez a tavasszal elkezdődött séta Pápáról elvezetett egészen hazáig, a családi otthonba; elvitte Selmecig, a régi iskoláig; színészvágyak vitték Ozoráig, s egy újabb nagy kanyarral, Pozsonyon át ismét Pápára érkezett. Ezen a hosszú sétán igen sok és igen sokféle - inkább keserű, mint édes - tapasztalat gyűlt össze vándortarisznyájában, amíg visszatalált a pápai iskolába. Ámbár - mint Szeberényihez írott leveléből kiderül - miután a színészettől elbúcsúzott, nem itt akarta folytatni a tanulást.

„...Sopronba értem. Itt tanulni akartam, de nem volt semmim, s ’ex nihilo nihil’; onnan Pápára s itt némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarcy, a derék Tarcy az, kinek mindent köszönhetek.” E sorokból kiderül, hogy eredeti szándéka szerint Sopronban akarta folytatni tanulmányait. Minden bizonnyal azért, mert ott több volt az ismerős, a jóbarát, s úgy gondolta, több a lehetősége. Tavasszal túlságosan kevés volt ahhoz a Pápán töltött idő,

86