Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Mezei Zsolt: A pápai Jókai-kultusz emlékei (1880–1925)
mikor még a derék Klára Mariska főzte lakomához voltam mindennap hivatalos, még akkor sem mennék el Pápára azon a napon, a melyen az én nevemre vonatkozó emléktábla lesz ott felavatva. A mik ily emlékörökítő ünnepélyeknél elmondatnak, azok mind olyan dolgok, a miket magának az érdekeltnek már csak a föld alul szabad végig hallgatni. Még azt is nehéz kiállni, ha az embert szemtül szembe szidják; hát még ha szembe feldicsérik: - ez csak leköszönt minisztereknek jár ki - mint büntetéssúlyosbítás. Azért engedjék meg önök, igaz szeretteim, hogy a mostani kopasz fejű, őszszakállú »veterán« helyett hadd mutassam be önöknek azt a lombos hajú, sima állú ifjoncot, a ki még akkor csak rekruta volt. Abban az időben, hogy Pápán jártam iskolába, tele voltam hypochondiával. Örökös szúrást éreztem a mellemben, azt hittem tüdővészben vagyok; lopva a Tapolca partján a keserédes csucsor gyökereit szedegettem, azokat rágcsáltam, tudva azt Diószegiből, hogy az a mellnek használ. Szegény jó anyámat el-elrémitettem életről lemondó leveleimmel. — Egyszer gyermekkoromban járt nálunk egy öreg ismerősünk, ágról végről tán rokon is, a ki régóta elszegényedve úgy tengődött, hogy egyik ismerősnek a házábul a másikba vándorolt. Ettül hallottam elmeséltetni a fátumát. Fiatal korában nagy beteg volt, s nagyon szeretett volna élni. Hát egyszer éjszaka megjelenik előtte egy hosszú fehér szakállú agg, s azt mondja neki: »no fiam, meg fogsz gyógyulni; hanem aztán nem élsz tovább tíz esztendőnél: aként intézd a dolgodat.« — Az atyafi az éjjeli látás után csakugyan egyszerre felgyógyult, s aztán bízva a próféciában, aként intézte a dolgát, hogy az alatt a tíz esztendő alatt úgy elköltse minden vagyonát: nehogy holta után valami maradjon. Ámde az ősz férfiú nagyon rosszul lehetett informálva: mert a rászedett atyafi még azután negyven esztendeig járta a világot, magának és másoknak a terhére. — Ennek a meséje nem akar kimenni a fejemből soha. Én is fohászkodtam annyi sok álmatlan éjszakán (ébrentartva a köhögéstől) »oh uram, Isten, csak tíz esztendőt adj még élnem. Nem kérek és Tőled se gyönyöröket, se gazdagságot; csak azt, hogy engedj dolgoznom! Engedd meg, hogy azt a tengert, azt a ködöt, azt a chaoszt, a mi itt a lelkemben forr, hömpölyög, zsibong, napvilágra hozhassam. Adj tíz esztendei munkaidőt nekem!« Ez volt erőszakos imádságom mindennap itta Kláraház utcai szobájában. De szavamon fogtak! Mióta már a negyedik kapitulácziót szolgálom: s a tenger, a köd, a chaosz még most is ott forr, zsibong, feszít. Úgy állok már a munkám halmaza hegyett, mint Simeon Stylites a pusztában rakott oszlopán, s én is, mint a pusztai anachoreta, mindennap viszek fel még egy követ s csinálom a tízezer keresztet. Nem panasz szól belőlem. Ellenkezőleg. — Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított; áldott legyen a kéz, mely arra rávezetett! Nem kértem Istentől se gyönyört, se gazdagságot: csak munkabíró erőt: — s a munkában meg lett adva a gyönyör, meg a legnagyobb gazdagság: a független szabad ember életmódja. Legsötétebb hálátlanság volna tőlem — Isten és hazám iránt — ha pályámnak egyetlen árnyoldalára is visszaemlékezném, ha tartogatnék keblemben mást, mint a megelégedés kéjérzetét, mikor visszanézek — egész odáig, a hol a legelső novellámat megírtam. Megvan-e még az a szőlőlugas a Kláraház keltjében (a szőlőtő halhatatlan), a hol azt a borzalmasan fantasztikus elbeszélést megírtam, a minek »Istenítélet« a neve? Akkor- virágzott a szőlő, a dongó méhek segítettek benne. A mű pályázatra volt szánva: azért kellett azt titokban írni, hogy idegen szem meg ne lássa. A »képző-társaság« öt arany jutalmat tűzött ki pályadíjul: egy versre és két novellára. Mikor már be voltak adva a pályaművek, még azután is minden délután kijártam megkérdezni a növekedő szőlőszemektől, hogy mi lesz a munkám sorsa! A szőlő pedig savanyu volt: még várni kellett. Hárman laktunk egy szobában: Kerkapolyi Károly, Pap Dini és én. Pap Dini genialis fiú volt: tele elmésséggel; csinos könyvtárt tartott, a miből Kerkapolyi Toquevillet tanulmányozta, én pedig Boz Dickens első művét, a Pickwick klubbot, Petőfivel (akkor- még Petrovics) és Orlayval csak a tanórákon találkoztunk és főképen a »képző-társaság« ülésein. Milyen komoly dolog volt ez! A tagok mindig teljes számmal jelen: Tarczy tanár volt az elnök. A tagok által benyújtott szépirodalmi és aestheticai munkák kiadattak bírálatra. S aztán az ülésben felolvasták a művet és a bírálatot. Mindenki elmondta rá észrevételét. — A köztetszésben részesült műveket azon kitüntetés érte, hogy azokat a szerzőjük sajátkezüleg beírhatta az egylet albumába, a minek az -volt a címe: »Erdemkönyv.« Ezekből ismét kiválogatva alakult meg egy jó kötetnyi album a »Tavasz«, 228
