Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Vass Vince: Jókai kálvinizmusa
A protestánsok üldöztetésének kora Jókainál Jókai tehát a kálvinizmust nemzetfenntartó és emberformáló erőnek tartja. Ezt különösen ki tudja emelni akkor, amikor a protestánsok üldöztetésének a korát rajzolja. Valósággal benne él ebben a korban, együttérez a szenvedőkkel, „iparkodom bennök élni” és nem egyszer a harag szavai törnek elő szívéből az üldözőkkel szemben. Ez a harag ódái szárnyalású, tüzet és lángot vesz magára az Utolsó fejedelem-ben. Szinte vakmerő az a hang, amelyet használ a világosság elnyomóival szemben. De megbocsátható, mert igaza van, mert saját hite és saját nemzetének ügye forgott a veszedelemben. Hiszen abban látja a magyar nagyságot is, hogy „Magyarország előharcosa volt a szabadságnak, a reformációnak és a felvilágosodásnak.” Ezért szereti II. Józsefet, szereti a türelmi rendeletért, felvilágosult, nemes gondolkodásáért. Azt mondja róla, hogy „a vallásszabadság megvalósítása fenntartja II. József nevét örökre.” (Rab Ráby) De nem tud megbocsátani I. Lipótnak és Mária Teréziának az üldöztetésekért. Haragszik az üldözést végző papokra, s nem egyszer nagyon kemény szavakat használ ellenük, úgy jellemzi őket, mint a haza ellenségeit, de rokonszenwel néz Fráter György alakjára, akinek felvilágosult szelleme nem helyeselte a „Lutherani comburantur” kegyetlenségét, s ámbár pap volt, „hideg ítélő ésszel meg tudta becsülni, hogy az új eszmék, melyek neki, a római hithű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.” Milyen kor volt ez, Istenem! Hogy bele tud merülni Jókai annak aprólékos rajzába. Mennyi átérzés, büszkeség, szent harag és felekezeti öntudat hatják át sorait. „Világtalan, kietlen éjszaka. Az élet hallgat és a sírok megszólam- lanak. Nem oly éj van, minő volt, mielőtt a nap és a csillagok lőnek teremtve, hanem olyan, minő volt a keresztrefeszítés golgotái éje, midőn nem az ég világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget, és a megfeke- tült napból vér folyt a földre... Sötét hegytömegek, sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor, kerített városok, fekete erdők, fekete sík mezők... Fájdalmas, nyugodt, szelíd, megadó ének... Ott a máglyák fölött fehérbe öltözött, sápadt alakok égnek hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve. A lángok orcáikat csókolják, a nép köveket hajigái fejükre, s ők imádkoznak hóhéraikért, s égre emelt arccal állják ki a lánghalált... Mások messze bércek 209
