Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Veress Zsuzsa: Petrovics Sándor, a pápai diákköltő

A zord halál panaszos megszólítása az immáron ki nem teljesedhető élet túl korai megszakadása miatt; a szülők mély gyászának megrázó ábrázolása retorikus eszközökkel, majd a szülőkhöz való közvetlen odafordulás a vallás vigaszával - kötelező lírai sablonok. Több hasonló vers közül a Lenke sírján Vörösmarty Kisgyermek halálára c. szintén alkalmi költeményéhez áll a legközelebb.

Halottsiratókat természetesen mindig is írtak, de a múlt század első felében különösen divatos volt az ilyen típusú gyászbeszédszerű elégia a maga jellegzetes fordulataival. Ilyenek például „.. .kéjparadicsomot Ígért, / Rózsás jövendő boldog karjain / Kegyetlenül mind elragadtad ezt”... „Tekintsetek fel, egy szelíd sugár / Leng onnan rátok csendes éjeken /Ese sugár az ő szép szelleme / Az angyalok között ott múlat ő...” Efféle hangot Petőfi 1845-ben is megütött az Etelke-ciklusban. „Amott fönn egy csillag ragyog / A tiszta ég legtetején; / De oly gyönyörűen ragyog! / Egy csillagon sincs annyi fény. / És bennem így szól valami: Nézd, nézd, Etelkéd e sugár!...” (Amott fönn egy csillag ragyog), „Védangyala kedvesemnek / Odafónn a menyben! / Szánj és vedd el eszemet, vagy / Vigasztalj meg engem. ” (Jaj, be bús ez a harangszó!)

Nemcsak Petőfi írt így. A sírköltészet virágzott Európa-szerte, a szenti- mentalizmus egyik legkedveltebb témája volt. Leghíresebb, egyszersmind legkönnyfakasztóbb példája Eötvöstől A megfagyott gyermek. Minden valamirevaló szentimentális költő írt a temetőben, holdvilágnál bolyongó szerelmesről (vagy szüleit sirató gyermekről, gyermekét sirató szülőről) akár volt aktuális halottja, akár nem. S a sápadt holdvilágnál csak a bolyongó arca sápadtabb, miközben keresi kedves halottja sírját, s a fák közben búsan nyögnek...

Nos, ilyesmi bőven található a Tavaszban is. Hogy csak néhányat említsünk Ács Károly: A haldokló leány c. helyzetdala, Ncujy Sándor: A sírásó, Ács: Sírdalok, Szilágyi Sáyidor: A kedves sírja. Petőfi pápai diákkorában nem irt ilyeneket az egy alkalmi versen kívül, de a már idézett 1845-ös Etelke-ciklus bővelkedik effélékben. „Ha majd az éjnek hallgatag felében / Halvány sugárt a hold a földre vet: / A temetőnek küszöbét átlépem, / s lehajtom fejőn sírhalmod felett. // ... Fölébredsz-e akkor álmaidból, / És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? / Hogy letöröljed lankadt pilláimról / Az érted omló könnyek záporát... ” (Hová levél?)

A téma a romantikába is átívelt, csak alakot váltott. A szenvelgést felváltotta a feldúlt ész és kebel, valamint kedvelt lett a kísértet-motívum és egyéb

160