Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Veress Zsuzsa: Petrovics Sándor, a pápai diákköltő
5. Az önképzőköri érdemkönyvben az eddig megemlített költeményeken kívül Petőfinek bírálói székfoglaló beszéde található meg, saját kézírásával. A többi bírálói székfoglaló illik a „helyzet komolyságához”, a diákok igyekeztek bizonyítani kritikusi és rétori rátermettségüket, több-kevesebb sikerrel utánozva az iskolában tanult híres szónoklatok fordulatait és felépítését. Petőfié azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy kilóg a sorból. Az ő szónoklata arról szól, hogy miért nem óhajt és nem is fog a szónok szónokolni. Ezt az egymondatos „mondanivalót” a klasszikus retorikai szabályok betartásával duzzasztotta Petőfi néhány perces beszéddé, mely ebben a formában természetesen szónoklat-paródia. Kifejezésre jut benne a diákköltő ellenszenve az alkalmi beszédek iránt, egyszersmind (sejthetőleg) maga az „alkalom” iránt is: köztudott, mint vélekedett Petőfi a bírálókról és a bírálatokról. Valószínűleg tehát - bár hízeleghetett önérzetének a megtiszteltetés, hogy bírálóvá választották - nem nagyon lehetett ínyére sem a feladat (nem is gyakorolta a továbbiakban) sem a vele járó beiktatási ceremónia. Petőfi az ilyen, komolykodó nagyképűsködésre alkalmas helyzetekben minden bizonnyal alkatából kifolyólag sután érezhette magát, s ebből a kutyaszorítóból - szintén alkati sajátsága - bolondozással vágta ki magát. Ez tehát nem egyéb, mint kedves diákcsíny, mások bosszantására-megnevettetésére illetve a kényszerű szerep kifigurázására. A humor forrása az az eljárás, ahogy nagy komolyan felfúj egy bonyolult, retorikus luftballont, majd hirtelen ironikus fordulattal kipukkasztja. A poén minden esetben „durran”, Petőfi igazán jó érzékkel, szellemesen, könnyedén bolondozott. Nyilvánvaló, hogy később A helység kalapácsában ugyanezzel a módszerrel dolgozott, s ez a kis beszéd lényegében már hozza a komikus eposz minden erényét - persze sokkal kisebb formátumú és horderejű ez a beszédecske. A helység kalapácsán kívül hasonló sílussal és erényekkel bír az 1844-es Deákpályám című, félig latinul félig magyarul írt verse, valamint prózájának egy része is: pl. Arannyal való levelezéséből nem egy darab, illetve az Úti levelek. Megjegyzendő, hogy majd minden diákközösségben akad valaki, akinek kiváló a stílusérzéke, valamint a nyelvi humora és parodisztikus készsége. Az ilyen emberek „magánhasználatú” diákhumora mindig megörvendezteti kör166
