Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Veress Zsuzsa: Petrovics Sándor, a pápai diákköltő
A Képzőtársaság jegyzőkönyve ezeken kívül említ még verseket (pl. a Zsarnok, az Eskü, Hattyúdal és még néhány másik mű) melyeket a bíráló diáktárs, Dömjén/Demjén Ferenc nem talált méltónak az érdemkönyvi bejegyzésre, s visszaadta a szerzőnek „kiigazítás végett”. Ezek a versek aztán nem kerültek be az érdemkönyvbe. Ennek oka az lehet, hogy Petőfi már akkor sem tűrt munkájába semmilyen beleszólást, és nem akarta az általa egyébként is illetéktelennek tartott bíráló kritikai útmutatásai nyomán, az ő szájíze szerint átírni a verseket. További sorsukról pedig nem tudunk semmit - elvesztek. Nagyon valószínű, hogy a költő az összes munkáinak kötetébe bekerült pápai verseknél többet írhatott, ám ezek közül néhányat maga semmisíthetett meg, néhány pedig a véletlen folytán is elveszhetett, s még csak jegyzőkönyvi nyoma sem maradt. Mindenesetre csak a fennmaradt, már felsorolt huszonöt verssel és az érdemkönyvben olvasható beszéddel számolhatunk. Az önképzőkör A reformkorban, az ország politikai-gazdasági-kulturális fellendülésének idején a különféle diáktársaságok is virágkorukat élték országszerte. Petőfi maga is érintkezésben volt több ilyennel életének korábbi színterein, mielőtt Pápára érkezett volna. A Pápai Református Kollégium Képzőtársasága a Petőfi diákoskodását megelőző tanévben alakult. Célja - mint mindenütt - az volt, hogy a diákok a kötelező iskolai oktatáson kívül is képezzék magukat magánszorgalomból. Vállalták, hogy sokat olvasnak, olvasmányélményeiket közösen megbeszélik (a képzőtársasági tagság többnyire automatikusan együtt járt az olvasóköri tagsággal is), verseket, színdarabrészleteket szavalnak, költeményeket, novellákat fordítanak és írnak, valamint tanulmányokat, kisebb értekező dolgozatokat készítenek valamilyen kulturális, többnyire irodalmi tárgykörben. El sem lehet mondani, hogy ez mennyire üdvös hatással volt a tagokra: tájékozottságuk nőtt, látókörük tágult, ízlésük, érzelemviláguk, kifejezőkészségük fejlődött, véleményük, ítéletalkotásuk megalapozottabb lett - egyszóval az önképzőkör döntő tényező lett a művészeteket értő, felnőtt értelmiségivé válásuk útján. A versenyszellem is sarkallta őket, s a még öntudatlan vagy félig-meddig tudatos leendő művészek beleeshettek a kezdők gyermekbetegségeibe, és ki is gyóU8
