Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Bodolay Géza: Petőfi Pápán

Szívetek mindig-nyilt-ajtajú palota:

Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek;

Garázda népséggel telik meg a terem,

S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek.

Félreértés ne essék: nem azt gondolom, hogy az ifjúság (akár még nehéz időkben is!) ne élje a maga vidám életét, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a nemzeti ünnepekhez, kiemelkedő emléknapokhoz nem „kivilágos-kivirradtig” tartó bálnak kellett volna hagyományként rögződnie, mint történt ez a millennium korában a pápai diákéletben. Nemcsak én érzek (most, egy évszázad múlva) ellentmondást a múlt század végéig kialakult „hagyományos” március 15-ei táncmulatság, és a Petőfi-kultusz, valamint március 15-e valóban nagyszabású kollégiumi megünneplése között. Évtizedek múlva észrevették ezt a Képzőtársaság önállóan gondolkodni tudó választott vezetői is az ifjúság körében. A kialakult hagyomány ereje azonban nagy akadálya a változtatásnak még akkor is, ha ez a tradíció szemmel láthatóan rossz volt kialakulásától kezdve. Nemcsak önmagában való ellentmondásossága miatt, hogy ti. március 15-ére nem méltó „kivilágos kivirradtig” való tánccal, mulatással emlékezni. Rossz volt azért is, mert a farsang utáni időszakra esvén, öszszeütközött egy régebbi és nagyobb kultúrkörben érvényes hagyománnyal, amit e millenium- kori önellentmondó „hagyomány” kialakítói egyáltalában nem vettek figyelembe. A Képzőtársaság jegyzőkönyvei tanúsítják, milyen nehéz egy rossz szokás megváltoztatása.

A Petőfi-centenárium évének a kezdetén a Kollégium kiváló tanára, majd 1909-től a Református Nőnevelő Intézet, a Nátus igazgatója, a város kulturális életének közismert, kiemelkedő alakja (végül a hamis, hazug és tudománytalan fajelmélettel takaródzó emberi gonoszság áldozata), dr. Kőrös Endre a Pápai Hírlapban hosszabban méltatja az iskola volt nagynevű diákját, ahol többek között ezt olvashatjuk: >rAmekkora élvezet a költészetének szépségeiben elmerülni, amennyi okulást nyújt, erkölcsileg annyira felemelő az ő élete pályája... A törhetetlen akaraterőnek, a tehetségben való csüggedhetlen hitnek, az ifjúi, s a férfias erényeknek, az önzetlenségnek, a minden áldozatra

138