Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)
XXVII. Epilógus
hagyja a templomot. A mi isteni tiszteletünkben pedig minden a pap személyétől függ. Ha a papnak szónoki képessége nincs; ha beszédjét nem tudja megszerkeszteni úgy, hogy annak tartalmával a hallgatók érdeklődését felköltse, figyelmét lekösse, akkor építő munkát nem végezhet; ha mély tudományával akár az egeket verdesi is, akkor beszédje csak üres kongás, mely egyhangú unalmasságával legtöbbször azt a hatást éri el, hogy a hallgatók elalszanak rajta. Az ilyen beszédek meghallgatására bizony nem tódul a nép. Ma már nem elégszünk meg jámbor, kegyes frázisokkal; ma már megkívánjuk, hogy a pap az embert, a hívőt az élet minden vonatkozásában megragadja, ennek minden életviszonyát a hitélettel összhangba hozza, a való élet jelenségeit, visszáságait kritika tárgyává tegye, s kimutatva ezeknek csekély becsét, híveinek figyelmét a mulandókról az örökkévalókra irányozza. De hát én most már hiába okoskodom ezen, mert én a pályámat újra nem kezdhetem. Pedig a mint én ismerem magamat, nem lett volna belőlem utolsó pap. Egyébb képességeim felől csekély véleménynyel vagyok, de úgy érzem, hogy minden adománnyal rendelkeztem, melyekkel egy papnak bírnia kell, hogy híveire hatást gyakoroljon. Meg volt hozzá a külső alakom, tiszta csengő hangom, szabatos kiejtésem. Ehhez járult mélyen érző vallásos kedélyem. Volt bennem - s talán még ma is van - elegendő pathosz, emelkedni tudó lendület. A kik az ünnepi legácziókban és a pesti templomban egyházi beszédeimet hallgatták - még theologus társaim is - előadásomról elismeréssel nyilatkoztak. Ezért van az, hogy én a mi papjainkkal szemben szigorú mértéket alkalmazok, s annyit legalább is elvárok mindegyiktől, hogy ne legyen unalmas, ha kiváló egyházi szónok nem lehet is. Egyébb képességeimben soha sem bíztam, magamtól soha sem mertem vállalkozni semmire, annyira bizalmatlan voltam magam- 301 -