Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XXVI. Komárom, végállomás

datlan napjait egy-egy örömteljes családi esemény, vagy egy kis koporsó megjelenése szakították meg; míg eljutottunk az én kedves feleségemmel együtt ahhoz a czélhoz, hogy életben maradt két drága gyermekünket felnevelhettük, és szárnyukra bocsájthattuk.

* **

Nem akarom ezen vázlatos visszaemlékezéseimet lezárni a nélkül, hogy bizonyos reflexiókat ne tegyek, a melyek önként tolulnak a toliam alá.

Abban az időben születtem, melyet a nemzeti újra ébredés korszakának neveznek. És ha ezt az időt a napjainkkal egybe kötöm: elmondhatom, hogy oly eseményeket értem meg, melyekről ezen korszak embereinek halvány sejtelme sem volt. Az emberiség a XIX-ik század utolsó évtizedeiben és a most folyó XX-ik században néhány évtized alatt oly gyors tempóban haladt, hogy megelőző időkben évszázadok alatt sem mozdult akkorát, mint a mennyivel az utóbbi évtizedekben az emberi elme az életet megtermékenyítette. A természettudományok mivelése, a technikai tudományok bámulatos fejlődése mintegy csudás alkotásokkal lepték meg a világot.

Én még akkor kezdtem eszmélni, mikor a háztartásokban a gyufát nem ismerték, hanem a tűzhelyeken a parazsat hamu alatt takargatták, hogy azon a kénes fonalat meggyujtva, azzal a szalmát lángra lobbant - sák. A szobák világítását a mécs és faggyú-gyertya végezte. A mécsben növényből sajtolt alsóbb rendű olajat, úgynevezett virágolajat használtak, a gyertyamártás módját is majdnem minden háztartás ismerte. A gyertya hamvának elvételéhez hamuvévő-koppantót használtak, de legtöbbször csak puszta kézzel csípték el a gyertya leégett hamvát.

A szivart ugyan már a 40-es években is ismerték, de azért ritka ember szivarozott, a pipás magyarnak mindig a zsebében volt a pipája,- 291 -