Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

III. Legelső emlékeim

dott el az emlékezetemből. A második eset, a mi velem történt, az már nagy sor volt, kevés híján az életembe került. 1848. évnek a tavaszán történt, hogy egy délután édes apám befogott a kocsiba, a mint megtudtam, azért, hogy a partosból forgácsot hozzon. S minthogy édes anyám is elment vele, engem is felvettek a kocsira, és magukkal vittek. Ez volt az első kirándulásom a szülői háztól. Már jó estendére fordult az idő, midőn forgáccsal jól megrakodva haza felé fordultunk. Csak lassan haladhattunk, mert nagy sár is volt. Mikor a kisér soron jöttünk, egyszer csak nagyot roppan a kocsink, féloldalra fordul, a forgács megindul, s vele együtt, minthogy a forgács tetején ültem - én is. Nekem ugyan nem lett semmi bajom, de annál nagyobb baja lett a kocsinak, eltört a tengelye, és ott feneklett a nagy kátyúban.

Hogyan vergődött ki aztán édesapám ebből a kritikus helyzetből, azt nem tudom, ennek nem lehettem a szemtanúja, mert engemet, hogy lerázzanak a nyakukról, beadtak a szerencsétlenség színhelyéhez közel lakó Berta Andrásékhoz, a kikkel rokonságban voltunk, erősen a lelkemre kötvén, hogy jól viseljem magamat, maradjak nyugton, nem sokára eljönnek értem. Igazán szerencsétlennek éreztem magamat a teljesen ismeretlen körben magamra hagyatva, aztán meg nagyon aggasztott az is, hogy mi történik a kocsival és a széthullott forgáccsal. Később megenyhült a szepegésem, mert hasonló korú gyermekek barátkozni kezdtek velem, de azért nem tudtam magam otthonosnak érezni, s mindegyre vártam, hogy valaki értem jöjjön és haza vigyen. De ez egyre késett. Bertáéknál már feltálalták a vacsorát is, a gyerekek oda ültek a padka asztalhoz, és kinálgattak engem is erősen. Nem tudtam én egy falatot sem enni, mindig az ajtó felé tekintgettem és vártam, és egyre sovárabban vártam, hogy jönne már értem valaki. Már egészen kétségbe voltam esve, és azt hittem, hogy engem végkép itt feledtek, mikor az a bohó ötletem támadt, hogy elmegyek én magam haza. Se szó, se beszéd, észrevétlenül kiosontam az utczára. Csak akkor rö- 26 -