Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)
XIII. Hogyan lettem diák?
tanulni lelkiismeretbeli kötelesség volt. Még a kevésbé rendezett viszonyok közt élő családban is kiváló gondot fordítottak arra, hogy az ágendázó csemete teljesen elkészülve járuljon az Úr asztalához. Megboldogult édesanyám is többször felhozta, hogy ötét az édesatyja, mielőtt az agenda vizsgára ment volna, kikérdezte, de tudta is ám az egészet egy szó vétek nélkül, a mint magát kifejezte. No, hogy én is megagendáztam, ezzel befejeztem volna iskolai pályafutásomat, és úgy, mint a többi iskolatársaim, én [is] kiállhattam volna az iskolából. De otthon nem tudtak velem mit kezdeni, mert testileg fejletlen és gyönge voltam. Inasnak még nem adhattak, hát csak jártam tovább is az iskolába Szűcs Sándor keze alá még egy esztendeig. Hanem aztán, mikor ennek az iskolai évnek is vége lett, mégis csak kiálltam az iskolából. Nem messze tőlünk - a harmadik szomszédban - lakott Virágh József asztalos mester, a kinek Vincze nevű fijával pajtáskodtam, a kit az apja már akkor maga mellé vett inasnak. Ide jártam én át gyakran és örömest időztem az asztalos műhelyben. Mivel nekem ez a mesterség tetszett, elhatároztam, hogy asztalos leszek. Mikor hosszabb időn át figyelemmel kisértem, hogyan dolgozzák fel a deszkát, hogy abból láda, szék, mosóteknő stb. legyen, én is kezembe vettem a gyalut, s örömmel tapasztaltam, hogy az a szerszám egészen jól áll a kezemben. Nem sok időbe került, hogy a Vincze pajtást elhagytam, a gyalulás minden fogását hihetetlen gyorsasággal elsajátítottam. A mi pedig a deszka kiszabását és a kívánt formába való beállítását illette, ez egyenesen szakmámba vágott, mert a rajzolásban akkor már meglehetős gyakorlatot szereztem. Csak a fűrészelés ment nehezen, mert ehhez már edzettebb kar kellett, az enyém még ekkor elég erőtelen volt. No, de ez nem volt baj, majd megjön lassan az én erőm is. Közbevetőleg megemlékezem egy esetről, a mi az asztalos mesterségben elért ügyességemet illustrálja, mert ha bár később - a mint- 118-
