Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)

KÖNTÖS László: Református teológusok a Gyűjteményekben — mint diákok, mint lelkipásztorok, mint leendő munkatársak

terminológiákat. Magától értetődően adódik a kérdés: miféle gondolkodásbeli alakulás eredményeként vált lehetségessé az, hogy a 16. századi tisztán teológiai érvrendszerünkből a 19. századra a teológia teljesen eltűnt, s a reformátori hitigazságokra való rámutatás helyett maga a történelem lépett elő hivatkozási alappá? E cikkben a protestantizmus nem más, mint a felvilágosodás eszmei áramlatainak zászlóvivője, amelyre büszkének kell lennünk, s amely történelmi szerep jogosulttá teszi a református egyházat arra, hogy a társadalmi szintű jelenlétre továbbra is igényt tartson. Érdemes e cikket összevetni azzal, amit Révész Imre mond. Révész írása 17 évvel korábban jelent meg, tehát ugyanarról a korszakról írnak. Révész írása mögött fölsejlik egy intellektuálisan kiürült egyháztársadalom. S valóban, a 19. század második fele mint tudjuk az erőteljes urbanizáció, polgárosodás és iparosodás időszaka, csakhogy ebből a folyamatból a régi egyháztársadalom szinte teljesen kimaradt, az egyház régi társadalmi bázisa anyagilag és sok egyéb vonatkozásban szétesett, s egyházunk azon munkálkodott, hogy működéséhez állami támogatásokat nyerjen. Ilyen háttérben jelenik tehát meg Borsos írása, amely mögött nem nehéz fölfedezni egy kétségbeesett egyháztársadalom sértődött hangját, amely a múltra hivatkozással akarja biztosítani jövőjét. A magyar nemzet adósa a hazai protestantizmusnak - mondja Borsos, magyarul, a protestantizmus jelenlegi súlyától, befolyásától függetlenül, a múlt érdemeiért a magyar nemzet köteles a széteső egyház hóna alá nyúlni. Más szavakkal: a szembenézés elmarad, s egy kritikátlanul megalkotott öntörténet igazolja szegényes jelenünket. Nincsenek saját történetünkkel kapcsolatban valódi kérdéseink, nincs igény a korrekcióra, újraértelmezésre, csak a történetről alkotott romantikus sablonjaink vannak, amelyek tökéletesen elegendőek a historizáló református öntudat alátámasztására. Ezért van az, hogy gondolatilag nem tudjuk meghaladni önmagunkat, nincs új olvasat, nincs új önértelmezés, nincs új visszatérés a hagyományokhoz, hanem van másolás, retorika, a múlt értékeiről való papolás, reflektálatlanság és öntudatnélküliség... S jó ha tudjuk, hogy mai gondolkodásunk, énképünk, a történelmünkről alkotott látásunk, egyházi életünk sok jelensége, amelyet ma természetesnek tartunk, a 19. században alakult ki, pontosan olyan általános érzület folytán, melyet Borsos írása is tükröz. Ez a kép fixálódott, adottsággá merevedett, ikonná vált, még akkor is, ha természetesen értek bennünket azóta más hatások is. De a történelem számunkra lezárult, tőlünk függetlenedett, nem feladat már többé... Ezért nincs a múlt feldolgozására valódi igény, ezért nincs lelkipásztor szakértelmiség, ezért-150 —