Köntös László (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek..." A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 2015 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 14. Jubileumi kötetek 3. (Pápa, 2016)

Nyugdíjasok

— Rainer Ferencné —

aki többünket vezetett a hitéletre, őt Parragh Sándornak hívták. Gyermekénekkarunk is volt, Valentini tanító úr tanított (Ecsedi nagyt. úr sógora). Templomban is többször szerepeltünk, én pedig vallásos estéken is versmondással, énekkel, vagy felolvasással. Gyönyörű, boldog gyermekkorom volt.

Anyukám szülei budai lakosok voltak. Anyukám ott járt iskolába Budán. A Szilágyi Dezső téri templomban konfirmált, és ott is esküdtek édesapámmal. Férjhez menéssel került Pátyra. Szelíd, kegyes életű anya volt. Vasárnap délelőtt ő nem tudott templomba menni az üzletünk miatt, délután járt. A délelőtti istentiszteletre mi mentünk, gyerekek. Délben anyukám kikérdezte, mit beszélt a tiszteletes úr, mit énekeltünk. Első osztályos voltam, nővérem akkor már férjhez ment, egyedül kellett elmondanom. Anyukám nem tanulta, hogy a gyermek agyának a képlékenysége (plaszticitása) 7 éves korig a legnagyobb. Ösztönösen jól tudta, amikor késztetett a tanulásra. Pl. nem tudtam írni, de 6 évesen elmondtam otthon 1-1 prédikáció részletet.

Keresztelési prédikációban többször is hallottam ugyanazt: „Amikor egy édesanya megáll bölcsőben szendergő kicsiny gyermeke mellett, ebben a földöntúli örömében odamegy hozzá osztozni az édesapa is, ahogy kezet kézben tartva szemük pilláján megjelenik egy könnycsepp. A hála könnyei Isten ajándékáért, a gyermekért, mert könny és sóhaj egyaránt egy-egy buzgó imádság a MINDENHATÓ színe előtt...”

A tiszteletes bácsi idős volt, egy prédikációt többször is elmondott, így ragadt rám sok szép gondolat a templomban.

Egy alkalommal, mikor ment anyukám a szőlőbe kötözni, rám bízta a kiskacsákat, hogy vigyázzak rájuk, etessem, itassam, de az itatót nem szabad előttük hagyni, mert fürödni akarnak a vízben és megfáznak. Két etetés között pedig menjek csalánt szedni. Ilyen feladatom volt 6 éves koromban. Igaz, sokszor helyt is álltam, de most baj lett. Jött egy pajtásom, elkezdtünk játszani, cifrákat (színes képeket) ragasztani füzetbe, az itatóka meg ott maradt a kiskacsák előtt. Anyukám jött haza, első útja a kacsákhoz vitte, ahol három már kimúlt, a másik három is a végét járta. Rettenetes mérges volt anyukám, repítette a kacsákat felém, hozzám akarta őket vágni, kezét felemelve jött, hogy most megver. Jogosan volt mérges, drágán vettük a kiskacsákat a piacon. Nagy kárt csináltam. Láttam, már nincs menekvés, kapok, amit még soha. Félelmemben csak ennyit mondtam: „így becsülik meg az Isten ajándékát?” Anyu akkor gyorsan elment tőlem a kocsiszínbe. Nagyko- 523-