Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Barsi Egyházmegye

Barsi egyházmegye

teljesen a magam kenyerére voltam utalva, mit tanítással szereztem meg. VII- VIII. osztályos koromban a kórházi főorvos két gyermeke mellett voltam nevelő, az itt töltött idő gazdag alkalom volt tapasztalatszerzésre, a falusi gyermek csiszolására, finomítására, s nem utolsó sorban anyagi viszonyaim rendezésére.

Érettségi utáni nyáron a szomszéd Hontfüzesgyarmatra jártam át prédikálni vasárnaponként, a prédikációkat magam, önállóan készítettem, melynek hasznosságát csak most érzem.

Pályaválasztásnál a tanári és papi pálya jöhetett csak számításba, belső meggyőződésem szerint is. A szívem a papi pálya felé vonzott, s így iratkoztam be a losonci teológiai szeminárium hallgatói közé. Hivatást kerestem, de a valóság sokszor volt kijózanító, kiábrándító. Természetem szerint, amit nem csinálhattam szívből, azt sehogy se csináltam, így következett el az az idő, amikor belsőleg teljesen meghasonlottan a II. év végén a tanulásom is kezdett aláhanyatlani. Harmadéves koromban Búcsra kerültem az esperesi hivatalba exmittált segédlelkésznek, honnan csak évvégére mentem be a teológiára. Nyáron Csúzon voltam segédlelkész (első év nyarán Negyeden), s innen Búcsra jártam át dolgozni az esperesi hivatalba, ahol nem volt segédlelkész. Amilyen nagy áldás volt ez a szolgálat gyakorlati szempontból, olyan káros volt tanulás szempontjából. Az iskola padjai közül kivágyódtam az életbe, ami lehetetlenség volt. Magam is éreztem a helyzet tarthatatlanságát, s többször kértem a teológiáról való eltávozhatá- somat, mert teljesen elvesztettem a vele való belső kapcsolatomat. Sörös igazgató úr tanácsára azonban maradtam, aki azzal bíztatott, hogy ez a lelki válság átmegy rajtam. Az idő azonban ment, tanulmányaimat elhanyagoltam olyan értelemben, hogy mindennel foglalkoztam komoly érdeklődéssel, csak a saját dolgaimmal nem. így múlt el a IV. év is, amikor még a II. évfolyam kollokviumaival sem voltam rendben. Az 1938. év őszi eseményei azonban annyira felráztak, hogy, miután engedélyt nyertem az igazgatótól félévi haladékra, hozzáfogtam mulasztásaim bepótlására. A feltétel: csak jelesen szabad vizsgáznom. 1938. szeptember

24-én jeles eredménnyel alapvizsgáztam, 1939. januárjáig az összes két évi kollokviumokat jeles eredménnyel letettem. Kápláni vizsgára félévkor azonban nem mehettem azzal a megokolással, hogy csak félév választ el az alapvizsgától, s így kénytelen voltam Pápára menni.

Az abszolutórium megszerzése után Vámosladányban, majd 1939. augusztus

15-től Hontfüzesgyarmaton voltam segédlelkész, e helyemről tettem a kápláni vizsgámat 1939. szeptember 16-án jeles eredménnyel. 1940. október 1-én Vágfarkasdra helyeztek, innen 1941. február 1-re Vámosladányba kerültem helyettes lelkésznek, hol életem legkomiszabb papválasztásában volt részem, 1941. május 5-én Búcsra kerülök vissza, itt papi vizsgázom 1941. október 8-án, s itt ért a hontfüzesgyarmati egyház egyhangú meghívása. A választás november 6-án történt, s itt szolgálok 1941. december 1-től mint rendes lelkipásztor.-98-