Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye

Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye

csokonyán e kisebb nehézségektől eltekintve kellemes másfél esztendőt töltöttem el, s munkám mellett volt időm az önképzésre és olvasgatásra.

Kaposvári időmet talán azzal jellemezhetem a legjobban, hogy én voltam a robot embere. Amellett, hogy kilenc iskolában közel heti 30 órában én végeztem a vallásoktatást, bőven kijutott az irodai munkából. Reám várt itt az irattár rendezése is. Végeztem kórházlátogatást, fogházmissziót, szórványlátogatást, gyülekezetlátogatást és minden teendőt, amire mást nem tudtak szerezni. Voltam presbiteri jegyzőnek, pénztárosnak, adókivetőnek, egyházfinak írnoka, ha kellett, harangozó, házfelügyelő, cserkészcsapat mindenese, stb. Bár munkámmal legteljesebb mértékben meg voltak elégedve, egyet éreznem kellett, hogy principálisom297 nem minden tekintetben osztja nézeteimet, s főleg az igehirdetésemnél talált olykor kifogásolni valót. Ez érthető is. O a pietizmus lelki berkeiben élt, én ki nem állhattam soha az émelygő, a magyar lelkülettel össze nem egyeztethető, s egyoldalúan az érzelmi téren mozgó vallásosságot, amelyben az értelemnek és az akarati életnek csak másodrangú szerep jut. Amint ő meg volt győződve a maga igazáról, oly mértékben meg voltam én is győződve a magaméról. Amint az ő szolgálata tetszéssel és nemtetszéssel is találkozott, ugyanúgy az enyém is. Ez az egy kérdés volt az, amely Kaposváron olykor nézeteltérésre vezetett. Ettől eltekintve áldott idő volt az, melyet Isten itt megérnem engedett.

Nagykanizsa egészen különleges helyet foglal el eddigi szolgálati helyeim között. Olyan gyülekezetbe kerültem, melynek legnagyobb százaléka meghasonlott öreg lelkészével. A gyülekezet két pártból állott. Egy kisebb lelkészi pártból, mely még meg is van, és egy nagyobb, lelkészellenes pártból. A gyülekezet tagjai, főleg ha tudták, hogy a lelkész végzi a szolgálatot, templomba nem mentek. Az iskolás gyermekek szelleme úgy elemi, mint a középiskolai tanulók között rossz volt. Nem sokat tanultak, és fegyelme<ze>tlenek voltak. Az ifjúság önfejű, szabad szellemű volt. A felnőttek másról nem tudtak beszélni, mint a lelkész elleni hajsza részleteiről és fordulatairól. Az egyház számadásaiban az ember nemigen ismerhette ki magát. Vágyóntörzskönyve az egyházközségnek nem volt, amely alapján a lelkészi teendőkkel kapcsolatosan az egyházközség vagyonát számba lehetett volna venni. Az egyházi adóval sokan tartoztak. Az egyházközség 1912 óta pár évtől eltekintve az egyházi pénztárnál állandó deficittel küzdött. A szórványok el voltak hanyagolva. Az építkezések nem voltak befejezve. Mindezek mellett itt maradt az öreg lelkész, aki nem valami nagy megnyugvással vette háromévi szabadsága ellenére sem az új helyzetet, és szerette volna akaratát továbbra is érvényre juttatni az egyházközség vezetésénél, noha helyettes lelkész voltam. Nem voltam képes 16 presbiternek való egyháztagot találni, noha az egész gyülekezetét bejártam, ami miatt a presbitérium létszámát 12-re kellett leszállítani. Ilyen előzmények után nem csoda, ha tele van itteni működésem nehézségekkel. A gyermekek rendbeszedésénél rajtuk kívül sok esetben a szülők gördítenek akadályt a komoly vallásoktatás munkája elé. Az ifjúság nagy részének nem kell a komoly dolgokkal való foglalkozás. A felnőtt egyháztagok, akiknek 90%-a vegyes

297 Ikafalvi Farkas Béláról van szó. Önéletrajza fentebb olvasható.-790-