Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye
Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye kezdtem a munkához, ahol mindjárt az első napokban minden néven nevezendő lelki munka reám hárult. Telve idealizmussal nem gondoltam arra, hogy az első templomi istentiszteletre az „új szita szögön lóg” elvét követve jöttek össze olyan szép számmal, meg különben is újév első napja volt, ami kissé jobban meg szokta mozgatni az emberek lelkét. Voltak azután szürke hétköznapokra látszó vasárnapok is elég szép számmal, de sohasem a hívek létszáma szabta meg, hogy milyen hosszúra szabjam az istentiszteletet, s ha az írás szavai szerint ketten vagy hárman jöttek is össze, éppen olyan meggyőződéssel hirdettem az Igét emberi gyarlóságomhoz mérten, mintha zsúfolásig megtelt volna a templom. Az Ige hirdetését azóta is munkám egyik legfontosabb tényezőjének tekintem, mint aminek hangoznia kell alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. Mások által írt s általam betanult prédikációk elmondása előttem ismeretlen valami. Beszédtémáimat túlnyomó részben a gyülekezet tagjaival folytatott állandó kapcsolat eredményének leszűrése adja, így legtöbbször a témához keresem meg a textust. Előfordult így olyan eset is, hogy templomból kijövet az egyik atyámfia azzal állt oda elém: no, tisztelendő uram, most jól kikaptam! Anélkül, hogy tudtam volna, hogy azon a vasárnapon ott lesz-e ez az atyámfia a templomban, a káromkodásról beszéltem, s azon a héten éppen az udvarán mentem keresztül, amikor éktelenül káromkodott! Mint kisbajomi segédlelkész a papi vizsgát 1937. IX. 16-án tettem le, s férfi kollégáim között egyedül voltam, aki színjeles eredménnyel vizsgáztam. Visszamenve Kisbajomba továbbfolytattam munkámat, ahol abbahagytam. Összesen hat esztendőt töltöttem ebben a gyülekezetben, s ez idő alatt annyira összeforrtam az ottani hívekkel, hogy valósággal fizikai fájdalmat éreztem, amikor az es- peresi rendelkezés 1942. II. 1-vel a mostani állomáshelyemre, Kétújfaluba küldött. Visszamenőleg az agyvérzésben szenvedő kisbajomi lelkipásztor helyett 1940. XII. 15-től kezdve áthelyezésemig helyettes lelkipásztori minőségben átvettem az egyház vezetését, s a legteljesebb egyetértésben vezettem az egyházat, aminek bizonysága az a tény is, hogy áthelyezésemet megelőzően, mikor egyszer már szóba jött, hogy más helyre kell mennem, presbitérium jegyzőkönyvi határozatban kérte illetékes egyházi hatóságomtól további ottmaradásomat. Kétújfaluban először pár hónapig voltam csupán, s mikor az iskolai év bezárult, már másnap megkaptam (júniusban), hogy június 25-ével vegyem át a kaposvári gyülekezel vezetését, amikor is az ottani lelkipásztor szabadságra ment.24' Kaposváron csupán két hónapig maradtam, s a tanév megkezdésével ismét Kétújfaluba jöttem, ahol segédlelkész-tanfolyamvezető tanítói minőségben Isten kegyelméből ma is munkálkodom. Visszatekintve a lelkészi pályán eddig eltöltött időmre, pályám egyik nehézségét, s talán legnagyobb nehézségét abban látom, hogy a gyülekezeti tagoknak bizonyos hányada (még jó, ha nem a többség) közönyössé vált mindazzal szemben, ami a lélek életére vonatkozik. Amint megható és valósággal drága, gyümölcsöt termő igehirdetéssel felérő példáit tudnám elmondani egyes egyháztagok 247 2471938-tól Ikafalvi Farkas Béla volt a kaposvári lelkipásztor. DREL1.1. u. Kaposvár. 1.-760-
