Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Pápai Egyházmegye

Pápai egyházmegye

így lettem 1925 szeptemberében a Pápai Református Kollégium I—II. osztályának magántanulója. A vizsgák sikerültek, 1926 szeptemberében a gimnázium harmadik osztályának nyilvános tanulója lettem.

Sohasem felejthetem el azt a reggelt, amikor elindultam Pápára, a kollégiumba. Édesanyám máskor is, de most különös gonddal alapos mosdást követelt tőlem. Mint a halottat, engem is tetőtől talpig megmosdattak. Úgy is volt. Ekkor halt meg az én parasztlegény fiatalságom. A siratok sem hiányoztak. Ott sírt körülöttem minden néném, minden ángyom.

Emlékszem, azzal vigasztaltam őket, ne sírjanak, hiszen most mosdok úrrá. Az egyik nagybátyám nyomban megjegyezte, nem bánja, hát legyek csak úr, csak finánc ne. Elbúcsúztam eddigi ó életemtől, legénypajtásaimtól. Azután gyorsan peregtek az évek, szép diákévek. Most már csak szépek, akkor sokszor nehezek, kínosak, küzdelmesek. Nehézzé tette az akkori gazdasági válság. Kínossá a sok instruálás. A tanulás sohasem esett nehezemre, könnyen tanultam. A VII-VIII. osztályban komolyra fogtam a dolgot, amikor nem kis erőfeszítéssel a már megszokott konvencionális hármas tanulóból 1-2-es tanulóvá küzdöttem fel magamat. Nem volt könnyű áttörni még a „szabadon tenyésző” iskola falai között sem a kettes és egyes kaszt falait, de végül is sikerült.

Mind jó, igazságos tanáraim voltak, először féltem, majd tiszteltem, később megszerettem őket.

1932. június 20-án érettségiztem 1-2-es eredménnyel. Ezután anyám - akinek Isten után mindent köszönhetek - s magam vágyát is követve a lelkészi pályát választottam. Jól tettem-e, nem tudom. Az bizonyos, hogy nem tudnám másnak elképzelni magamat, mint református lelkésznek. Hiszem, hogy Isten vezetett ide.

A teológiát is Pápán végeztem. Külföldre nem kerültem el, mert a nyelveket sohasem szerettem. 1936. szeptember 10-én első, 1938. szeptember 7-én második lelkészképesítő vizsgát tettem kellő, illetve jó eredménnyel. Még abszolució előtt kihelyeztettem 1936. június hó 15-én szülőfalum kicsi, azóta, hogy Klebels- berg iskoláját törpévé tette, és jó tanítóját elvette, fokozatosan fogyó, halódó gyülekezetébe: Pápakovácsiba.

Különös a mi népünk. Közülük való vagyok, a kis gyülekezet minden tagja szegről-végről rokonom. Míg diák voltam, az idősebbek engem, a velem egykorúakat és fiatalabbakat én tegeztem. Ahogy papjuk, tanítójuk lettem, egy csapásra mintegy titkos megegyezésre mindenki magázni és tisztelendő urazni kezdett, még a nagybátyám is. Hiába erősködtem, maradjunk a régiben. Nem lehet, mondották, nem Császár Lajos a rokon, hanem papunk lesz ezután már, azt meg csak tisztelnünk kell, és nem tegezhetjük. Közöttük voltam másfél évig békességgel és szép egyetértéssel, 1937. november 28-ig, amikor a főtiszteletű püspök úr Körmendre helyezett át. Még pápakovácsi tanítóskodásom alatt szereztem meg a tanítói oklevelet a pápai állami tanítóképzőben, amit IV. éves teológus koromban sajnos elmulasztottam.

Körmenden nagytiszteletű Fülöp József kormányfőtanácsos esperes-lelkész úr mellett igen szép és kedves kápláni éveket töltöttem el 1937. december 5-től-576-