Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Mezőföldi Egyházmegye

Mezőföldi egyházmegye si távolságban állunk, s ezt a nagy távolságot látva kezdettől, rendes lelkipásztori szolgálatom kezdetétől fogva az volt a gondolatom, hogy az igazi kereszténység, a hit és szeretetszövetség ott, ahol százakról és ezrekről van szó, nem valósulhat meg a ma általában gyakorolt lelkipásztori szolgálat által! Egy lelkészértekezleti előadásom keretében mondottam: „gyülekezeteinkben a családok úgy állnak egymás mellett, mint amikor az összeadandókat felírjuk a táblára. Van közöttük egész szám, tört, vegyes és tizedes tört, s az élet csodálatos változatossága és gazdagsága folytán talán még kettőt sem lehetne találni közöttük, amelyiknek közös nevezője volna. Együtt egy hatalmas összeg. Csodálatos erő, amelyik szá­mára nem volna akadály, de nem lehet összeadni, s szertefolyik, szétforgácsoló- dik az egész. Tehát közös nevezőre kell hozni. El kell tüntetni minden különböző­ségünk mellett is az egységet kizáró akadályokat, különbségeket. Az egységet megvalósító közös nevező pedig nem lehet más, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus. Vannak közöttünk közönyös családok, és vannak lelkesedők, babonásak és szek­tára hajlamosak, erősek és gyengék, gőgösek vagy túlérzékenyek, irigyek és iri­gyeltek, gazdagok és szegények, vezetők és vezetettek, állók és elesettek, vegyes házasok és tiszta reformátusok, örvendezők és bánatosak, vakmerők és aggodal­maskodók, zsugoriak és tékozlók, káromkodók és imádkozok, és ki tudná felso­rolni, hányfélék és mifélék vagyunk, de Isten terve szerint meg kell találnunk egymást és egymásban a testvért, s egymásra rátalálnunk csak Krisztusban lehet, aki egyaránt meghalt és feltámadott a zsidókért és körülmetéletlenekért! Meg kell nyerni Krisztusnak a családokat!” S mert ezt mi magunktól, jószántunkból nem igen tesszük, Isten gondoskodik kényszerítő eszközökről is. Ilyen áldott kényszer ma a bajtársi szolgálatban s munkaközösségben való köteles részvétel és munkálkodás számunkra. Amikor ez megalakult a mi községünkben, az volt a gondolatom, hogy ezt a szolgálatot az egyháznak már régen végeznie kellett vol­na, és sokkal alaposabban! 7. Ehhez pedig feltétlenül szükség van először lelkipásztori közösségre. Ki­csiben először. Ha megdöbbentő a hit és szeretetközösség hiánya gyülekezete­inkben, még szomorúbb és még megdöbbentőbb ez a hiány közöttünk, lelkipász­torok között! Amíg hozzám területileg is közelálló 8-10 lelkipásztortársammal nem tudok testvéri közösségben lenni, addig nem tudok vágyakozni igazán a lelkészegyesület országos közösségébe. Ha természetes az, hogy lelkész lévén életem legnagyobb csalódásai lelkipásztorok részéről értek, éppen olyan termé­szetesnek tartom, hogy nékünk, lelkipásztoroknak gyakorta - havonta - kellene találkoznunk - kik területileg közelebb vagyunk egymáshoz -, hogy az evangéli­um mellett elsősorban miközöttünk dőljenek le a válaszfalak. 8. A lelkipásztori közösség ilyen megvalósulásához azonban szükséges vala­mi, ami megint hiányzik belőlünk: a fegyelem. Önmagunk fegyelmezése, aláren­delése a magasabb és legfőbb célért! A magyar református lelkipásztorok társa­ságának a legfegyelmezettebb közösségnek kellene lenni, s ma sokszor még arra sem vagyunk képesek, hogy egy-egy önművelődésünket célzó egyházmegyei lelkészértekezleten többségileg vegyünk részt, és végig részt vegyünk azon!-433-

Next

/
Oldalképek
Tartalom