Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Komáromi Egyházmegye
Komáromi egyházmegye aminek következményeként állandó építésben van a gyülekezet. Templomjavítás, iskolaépítés, lelkészlak, tanítói lakások helyreállítása szolgálatot követelnek úgy a köz-, mint a tanácsos renden levőktől. Istennek legyen hála - eddig minden jól ment. Idejövetelem idején beletekintvén az egyházközség háztartásába, láttam, hogy Istenünk nagy lehetőségeket rejtett el. Igyekeztem azokat az O dicsőségére és az egyháztagok hasznára fordítani. Az eddig elköltött adományokat és végrendelet szerint tőkésítendő bevételeket a presbitérium jóakaratú támogatásával összegyűjtöttem. Közben a Mindenható is segített minket, mert alapítványokat adott kezelésünkre, amik által az egyháznak is, de a híveknek is használhatunk. Ma 60000 pengőn felül van a tőkénk, aminek a legnagyobb részét a hívek használják fel anyagi boldogulásuk előmozdítására, de érzik azt is, hogy az Anya- szentegyház a mai anyagias világban nem csak kér, de segít is. Igyekszem szolgálni híveim érdekeit ügyeik elintézésével. Meg van írva Üdvözítőnkről, hogy szertejárt jót tévén, ezt nekem adott utasításnak veszem, de sajnos, jót igen keveset tehetek, hiszen gyarló, esendő szolga vagyok csupán. Küzdelmeim - azt mondhatom - nem voltak híveimmel. Csak hálát adhatok a Mindenhatónak azért, hogy a kezdet rövid ideje után mindjárt mellém álltak, és segítettek célkitűzéseimben. A hívek és a presbitérium megértő jó akarattal válaszoltak jó szándékaimra. Szükségemben segítettek, betegségemben vigasztaltak, elesett voltomban felemeltek. Viszont én is velük meneteltem, sírtam és keseregtem. Hazug lennék, ha azt írnám, hogy nem csalódtam emberekben, hogy tövisszúrást sohasem éreztem. De az igazság az, hogy gyarló emberek között, ahol tükör által homályos a látás, és az utcán ülő gyermekekhez hasonlók az érett korba érkezettek is, csoda volna az ilyenek elő nem fordulása. 20 éves szolgálatom évfordulóján a presbitérium olyan ünnepélyre hívott meg, amelyen velem együtt sírt az örömtől az egész gyülekezet, ahol Istennek adhattunk minden dicsőséget. Feleségem 20 szál piros rózsából álló csokrot kapott november 23-án 1941-ben, én meg egy palástot süveggel együtt. Ő azért, hogy a töviseket felejtse el, csak a rózsákat nézze, én meg hogy egykor abba a palástba öltöztessenek, ha elhívja az én Uram érdemetlen, bűnös szolgáját. Azóta hívtak több, anyagilag jobb lelkészi állás betöltésére, de nem tudok elszakadni az én híveimtől. A gyülekezet szolgálata mellett a komáromi református egyházmegye is igénybe vette erőtlenségemet, mert 1925. évben egyházmegyei számvevővé, 1929-ben tanácsbíróvá, 1933-ban aljegyzővé, 1937-ben számvevőszéki elnökké választott el. Az elszakítás idején, 1933. év januárjától 1935. október haváig a szlovenszkói és kárpátaljai Egyetemes Református Egyház konventjének és közalapjának pénztárosa voltam. Aki olvassa e sorokat, talán azt gondolja, dicsekszik ezek írója. Nem! Sőt azt vallja, hogy ő a Mindenható méltatlan, bűnös szolgája, de vallja azt is, hogy Isten szolgájának lenni nagy dicsőség, mert az O kegyelme elegendő mindenre és mindenkor.-311-
