Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Barsi Egyházmegye

Barsi egyházmegye

kásunk a modern követelményeknek mindenben megfelelő, fürdőszobával, automata vízvezeték készülékkel, angol WC-vel, cselédszobával felszerelt, higiénikus, száraz, meleg, egészséges minden tekintetben, tapasztalatom szerint országos viszonylatban is ritkaságok közé tartozik.

Irodalmi téren kora segédlelkészkedésem óta elvétve bár, de működtem. A megszállás évei alatt „A Prágai Magyar Hírlap”-nál tudósítóként dolgoztam, az „Útmutató”, felszabadulásunk után pedig a „Felvidéki Prédikátor” című gyakorlati folyóiratban jelentek meg egyházi és temetési beszédeim. Rejtetten, az „-ón-” jelzés alatt írogattam.

Pótív az újbarsi egyház lelkészeinek életrajzi adataihoz Irodalmi munkásságom a „Prágai Magyar Hírlap”-hoz beküldött tudósításokon kívül kizárólagosan egyházi beszédek írásából állott. Nyomtatásban megjelent az „Útmutató”, később „Felvidéki prédikátor” című gyakorlati folyóiratban kb. 20-25 egyházi beszédem, köztük temetési beszéd is. Beszédeket önálló kötetben nem adtam ki.

VÁMOSLADÁNY Selmeczi Árpád lelkész

1913. március 9-én születtem Ipolybélen, Hont vármegye, földműves családból. Édesapám néhai Selmeczi János, édesanyám: Török Etel. A család első gyermeke voltam. Született még két öcsém, azonban a középső testvér, János kicsi korában meghalt. Öcsém, Zoltán örökölte édesapám halála után a család kis vagyonát, és azon gazdálkodik.

Vallásos családban nőttem fel. Nálunk még „divat” volt a bibliaolvasás és az esténkénti éneklés. Emlékszem, nagyanyám az összes dicséretet és zsoltárt tudta minden versével kívülről. A kócfonást és a rokkázást éneklés kísérte. Karácsony estéjén összeült a család apraja-nagyja, és az összes karácsonyi éneket végig énekeltük. Az kezdte az éneket, aki tudta. A tudásban nem volt hiba. Csak én, emlékszem, gyermek lévén, igen untam a késő éjszakába nyúló családi ájtatosságot.

Ebből a családi légkörből loptam el az Isten dolgai iránti meleg érdeklődést, a szülők és nagyszülők tudatos ily irányú nevelése mellett. Sokat hallottam, különösen a nagyapám ajkáról, hogy unokáját, mármint engem, kitaníttatja, és „pap” lesz belőle. Igen, Isten kegyelméből „kitanultam”. Édesanyám sok áldozata és törődése mellett, akitől lelkem érzékenységét, a Szentlélek munkája mellett hitéletem fundamentális élményeit kaptam, illetve örököltem. Alakja úgy van mindég előttem, mint az imádkozó megbocsátás, a hűség és szótlan szenvedés hősi képe, aki esténként még most is rám hajol gyöngéd mosolyával, és utánozhatatlan tapintattal megkérdezi: „Imádkoztál, fiam? Imádság nélkül el ne aludj, fiam!” Nem csak arcom vonásait, de lelkem minőségét is tőle hoztam. Édesapám leikéből is ötvöződött belém a kitartás és az akarás hősies mérésé. Édesanyám finom, gyengéd lelkisége és az édesapám akaratos egyéniségéből ötvözött az én Isten parancsuralmának hitben engedelmeskedő énem. Ilyen alapadottságokkal-165-