Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
Együtt mentünk tehát át Pestre, s midőn a hajóhídról — melyet akkor 48 hajók tártának roppant vasmacskáknál fogva — leléptünk, egyikünk jobbra, másikunk balra csavarodánk, azon ígérettel egymásnak, hogy iparkodni fogunk dolgainkkal és sietni vissza Budára. Engem azonban dolgaim a feljebb mondott 1/2 óránál jóval is tovább tartóztatának , s bizony jószerivel másfél óra is eltellett mire én Budára, a Vörös Ökörhöz, s szobaajtómhoz a sietségtől zihálva, s csaknem lélekszakadva értem. Mintegy nekirohanva szobaajtónknak nyitám meg annak kilincsét, s kissé meghökkenve tapasztalául annak bezártát. — Aha! — gondolám hirtelen —, bizonyosan félt Sófí maga lenni, azért bezárkózott. Hogy tehát kissé megijesszem őt, öklömmel és szó nélkül dörömböztem az ajtón, minekutána azonban dörömbözésemre belölről felelet nem jött, és semmi nesz nem hallatszott, gondolám: — Hisz ez igen természetes dolog, ha te nem szólsz hozzá és hangodat meg nem esmérteted, bizony nem fogja kinyitni az ajtót, s meg sem moccanik, hanem inkább, ha még erősebben dörömbözöl, kinyitja az ablakot és tüzet kiáltoz. Ezen gondolatom után csakhamar nevéről szólítám: — Sófí, galambom, nyisd ki az ajtót, én vagyok! Semmi felelet, semmi nesz. Ismét kocogaték, s kiáltám: — Sófí, bent vagy? Nem jött felelet. — Talán szegény Sófí elunta magát — gondolám —, s lement a korcsmá- rosnéhoz társalgás végett. Éppen a lépcsőkhöz közeledék, hogy majd lemegyek és felkeresem Sófimat, midőn azon pincér, ki tegnap szobánkba kísére, dobogott felfelé, két- három lépcsőt is átugorva. — Nem látta ön útitársimat? — kérdém a német fickót anyanyelvén igen vidáman. — De igen — felele ő kissé magát meghajtva —, együtt mentek el bérkocsin. — Együtt mentek el bérkocsin! — ismétlém magamban elbámulva a pincér mondását. — Ez különös előadat — gondolám tovább —, Sófinak Őryvel elmenni — ketten egyedül egy bérkocsin, megfoghatatlan. Míg ezen gondolatok keresztülvillantak agyamon, addig állva maradtam a lépcsők fölött, pár percek múlva azonban magamhoz tértem, s csendesen lefelé lépdeltem a lépcsőkön. Dühös harag ébrede bennem, mely olyan gondolatokat ébreszte fejemben, hogy én azokat leírni sehogysem tudnám. Egy szivart vevék elöl belzsebemből, melynek csúcsát oly méreggel haraptam le, hogy szinte csattantak fogaim, s rágyújtván egész füstfellegeket fújtam ki számból, messze magamtól. Leérvén a lépcsőkről a kapu alá, azon gondolattal kezdtem alatta feljebb-alább nagy lépésekkel sétáim, hogy ott bevárandom a dicső párt, 98