Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

— Engem, édes barátom! Amiért a Földes Julcsát, ki már arcban karja közt kékülni kezde, kivettem karja közül, engem azért agyon akart lőni.

— Mit? Én? Agyonlőni?

— Igen, igen, engem akart agyonlőni, amiért azt a szép, kis, piros leányt kiszabadítám fojtogató karjai közül.

— Barátom, arról egy bötüt sem tudok.

— Hogy az egész történetet tisztán nem tudja, azt elhiszem - minekutána maga nagyon részeg volt -, hanem hogy semmit se tudjon, az nem igaz.

— Barátom, egy hangot sem tudok, s nem is hiszem, amit maga beszél.

— Ha hiszi vagy nem, az nekem mindegy, kérdezzen másokat, kik jelen voltak, majd meg fogja hallani.

— De ugyan kérem barátom, mondjon csak valami keveset a történtekből, hadd tájékozzam magamat, talán valami rész eszembe fog jutni.

— No azt csak fogja tudni, hogy midőn alkonyaikor elhagyták a szőlőszedést, s a leányok jöttek a tornácba, ki ide, ki oda, a leányok közé felosztva körülültünk és zálogosdit kezdtünk játszani. Tudom, azt is fogja tudni, hogy maga a szép, kis, piros Földes Julcsa mellé jutott, kit osztán alig egy negyed órai mulatás után maga a jobb karjával nyakánál fogva átkarolt és percenként annyira magához szorított, hogy a lányka már kékülni kezdett, melyet midőn én megpillanték, a többi jelenlévők felkiáltására ugortam a leány megszabadítására, kit csak pár percnyi erős birkózás után bírtam karjából kicsikarni.

— Ez lehetetlen! — kiálta pajtásom beszédem közé.

— Csak ez igaz barátom — mondám tovább —, akkor osztán midőn én a leányt megszabadítám, maga ocsmány káromkodással nekem esett, a puskatussal egyet jól meg is lökött, melyre több fiatal emberek közénk veték magokat és elválasztának bennünket. Ekkor maga a ház mögé ment, puskáját sörétre megtöltő és nagy fennszóval esküdött, hogy engemet meglő. Természetes dolog, hogy a jelenlevők bennünket össze nem eresztének, különösen magát négyen-öten körülfogák, melyet midőn maga látott, hogy szándékát végbe nem viheti, összekáromolva kísérőjét és az egész társaságot, puskáját vállára csapva, minden barátságos marasztás dacára — folyvást sértő szavakat ejtve — eljött.

— Ezt rettenetesen szégyenlem — mond Bedekovics, miközben öltözni kezde s folytatá —, magát édes barátom, szükségtelen bocsánatért kémem, mert meg vagyok győződve, hogy minden gorombaságaimat elfelejti, hanem a többi jelenlevőket, sorba valamennyit meg fogom követni. Mikor jönnek haza Jákóiék?

— Talán még ma, vagy legfeljebb holnap — felelék, és a még mindig vállamon lógó puskát a fogasra akasztám.

Másnap este felé csakugyan haza érkezett Sófi egyik testvérével, és holmi szüreti poggyásszal a szekéren, melyet én minő örömmel segéltem a házba hordani. Néhány napok múlva megjött Sófim anyja, másik leány- és fitestvé- rével, Gáborral, és így ismét együtt volt a ház népe.