Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
izmos német barátomban és a pincérben, de amint megtekintém a durva szűrös csoportot, kik talán tizenhatan, vagy legkevesebb 12-en lehettek, mindegyik jókora celőkével75 ellátva kezében; minden bizodalmám s a meg- szabadulástóli reményem porba dűlt. Attól, hogy bekísérnek, vagy hogy meg- büntettetem másnap, egy csipetet sem tartottam, mert a bekísérés és a bezáratás legfeljebb pár óráig tarthatott, minekutána már verradathoz közeledőnk; ami a büntetést illeti, attól még annyit sem féltem, mert nemesember voltam, hanem a szégyen állt előttem rettenetes rémképekkel! Mindez villámgyorsan röpült keresztül agyamon, soká nem is volt időm magamnak rémképeket teremteni, mert amaz ember, ki ujjával rám mutata, hozzám közelede, s jobb kezében izmos botját tartva, bal kezével felém nyúla, hogy majd leránt az asztalról. Én fél hanyatt dűlve kétségbeesetten úgy rúgtam mellbe az embert, hogy az majdnem hanyatt esett. Ezen boldogtalan vakmerőségem által csak olajat öntöttem a tűzre, megragadtak négyen is, s nem kísértek, vagy vezettek, hanem — már magam sem tudom — talán vittek, mivel alig telt bele néhány perc, már a vármegyeház76 kapuja alatt lelém magamat, hol míg a töm- löctartó elől jött a kulcsokkal, kísérőim által körülállva álltam. Az őrtálló hajdút, ki tőlem csak két lépésnyire kopogott séta deszkáján, mindkét karjával átölelve puskáját, megszólítám, hogy keltesse fel a várnagyot, gondolám, hogy ő ismer, s majd elbocsájtat minden visszatartás nélkül. Az őr gúnyos vigyorgással tekinte a körülöttem állókra, mintha mondani akart volna — még mit nem követelne ez az élhetetlen -— s engemet feleletre sem méltatott. Ez rettenetesen bosszintott. Némi lehordó szavakkal készültem a durva hajdút megtámadni, de nem maradt rá időm, mert a tömlőchajdú közelede, kezében egy csomó kulcsokkal, s anélkül hogy hozzám egyetlen szót szólt volna, intett kísérőimnek, kik is azonnal megmozdulának velem, s balra, egy sötét folyosóba vezetőnek, hol már a tömlőchajdú egy ajtót kinyitott, s engem szelíden karonfogva azon betola, s hegyibém zárván az ajtót, magamra hagyának. Az ajtón belől borzasztó sötétség fogott körül, melynek következtében meglátnom, hogy hol és miféle lyukban vagyok, sehogy sem lehetett. Megálltam tehát mindjárt az ajtónál, s néhány percekig talán minden eszmélet nélkül álltam. Midőn némileg magamhoz jöttem, visszafordultam az ajtó felé, melynek tapogatva kilincsére akadt kezem. Nyitni próbállám, de hasztalan, bizon csak be volt zárva. Dühös mérges lettem magamra, mért hogy nemesember létemre behagytam magamat zárni, dühömben, azon gondolattal, hogy felzörgetem az egész vármegyeház lakóit, ajtómon mindkét ökleimmel hatalmasan kezdtem 75 céloké = bot, husáng K A vármegyeház ekkor a Vár utcában, a mai Megyei Bíróság telkén (Vár u. 19). állt, 1754-1763 közt építették. Vö. LUKCSICS—PFEIFFER 1933.111-118. SOMFAI 1987.18-19. 79
