Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
ami készen van, s egy kis butella bort — azzal előre menék az asztalhoz, megkoppantám gyertyámat és feljebb-alább sétálva vártam a jövendő vacsorát. Az elszaladt pincér alig 5 percek eltelte után ismét szobámban termett, egyik kezében hozván egy tányéron egy csésze levest, másikban evőeszközt és egy asztalkendőt, melyet minekutána az asztalra tente, rátevé a számomra hozott levest, az evőeszközt, s jó étvágyat (vagyis még akkor jó appetitust) kívánván, elment. Én leültem terített asztalomhoz s jóízűen ettem meg levesemet, melyet nem sokára, azt már nem tudom, miféle pecsenye követe, s végezvén vacsorámat, sietve vetkőztem s lefeküdtem. Gondolataim szüntelen Veszprém felett röpködtek, s midőn eloltám gyertyámat, sötétben még elevenebb színben tűnt eleibém minden tárgy Veszprémből, egy kínzó fájdalom fogta meg belsőmet, midőn ágyam szélére ültem, belevágtam magam ágyamba, fejen fölül betakaróztam, kezemben tartott zsebkendőmet könnyezni kezdő szemeimre nyomva elkezdtem sírni, s oly hevesen sírtam, hogy igen rövid idő alatt csurom víz lett zsebkendőm. Mire azonban útitársaim hazajöttek, sírás közben, mint egy gyermek, elaludtam. Másnap reggel még jó sötétes volt, midőn a sáros, havas országúton Pest fele haladánk. A legközelebbi állomáson, mely Fehérváron túl következik, Nyéken talán éppen a falu derekán ballaghatának éhes csikaink, midőn egyszerre megáll szekerünk, leszáll kocsisunk, s a szekér hátulja felé ballag nagy saruival a hatalmas nagy sárban. Egyszerre elkáromkodja magát, s elég mogorván szóla hozzánk, hogy szálljunk le a szekérről, s menjünk gyalog a nem messze lévő nagy vendégfogadóba, hova majd ő is úgymond — ha hátulsó kerekét a falu kovácsánál megcsináltatta — szekerével utánunk jövend. — Hát mi az ördög lelte a szekerét, Herczeg (ez vala neve kocsisunknak)? — kérdénk tőle egyszerre ketten is. — Mi lelte, mi lelte, hátulsó kerekem vasa elpattant, az lelte. Csak szánjanak le egymás után, hadd vontassam szekeremet kovácshoz — dörmögé mogorván. Tetszett, nem tetszett, le kellett szállnunk a szekérről, és bokán fölül érő sárban topicskoltunk a korcsmába, hol talán már egy jó hosszú órát tölt- heténk, midőn egyszer csak betoppana kocsisunk a nagy vendégszobába, s körültekintvén, midőn bennünket egyik asztal körül ülve megpillanta, hozzánk közelede, s jelenté, hogy a szekér ugyan kész, hanem most meg etetnie kell, melynek következtében mi is, úgymond tovább falatozzunk valamit azt, mert ki tudja, hol és hogyan ebédelhetünk majd tovább valahol az útban. Hogy szót fogadónk kocsisunknak, arra jól emlékszem, mindegyikünk evett valamit, de hogy mit ettünk, s hogyan tölténk el a kínos hosszas etetőidőt, arról egészen megfeledkeztem, csak annyi jut eszembe, hogy állomásainkról kínosan tudánk megmozdítani hatalmas vonatunkat. Azonban végre mégis csak megindulánk, s midőn a helység szélső házán kiértünk a szabadba, mindnyájan pipára gyújtánk, s magunk közt csendesen 52
