Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
ség uralkodik. Annyit tudok — mondám magamnak —, hogy apám Sófit szereti és tiszteli, hanem hogy fél tőle, azt nem tudhatom, mért. Még sok ilyen gondolkodások közt végre elaludtam. Másnap Sófi jó ebédet készíte, melyhez négyen ülénk — apám tudniillik és én, Sófi és ennek anyja —, melyet minekutána elvégezénk, barátságos, hosszas beszélgetésbe keveredtünk. Sófi felette szíves nyájasságot mutata apám irányába, mely szülé, hogy apám újra még nagyobb tisztelője lett. Uzsonna tájban apámmal ismét ki a szabadba sétáim menénk, hol beszélgetésünk tárgya az én kömyülállásom és Sófi lett, kit apám tisztelettel említe, s csak dicséret jött ki száján felőle. 20-án reggelizésünk után érzékenyen búcsúza el apám az egész ház népétől, s nemsokára elindult haza, Pápára. Csatár irányáig kísérem őt, hol egy üres, hosszú szekér ért el bennünket. A dörömbözésre visszatekinték s intettem kezemmel a szekéren ülő kocsisnak, hogy álljon meg, ki is a kezében tartott gyeplőt azonnal visszarántá, melyre az üres szekér éppen előttünk megállt. — Há való kend, atyafi? — kérdém a sváb kinézésű paraszt kocsist, ki is fektetett könyökre a kocsioldalra támaszkodva barátságos mosollyal feleié: — Bándra. — Mennyiért viszi kend odáig ezt az öreg embert? — Csak üljön fel — úgymond a sváb — majd Bándon egy icce bort igyunk. Egy ezüst húszast nyomék markába a sváb kocsisnak, apámat megölelém s kétszer megcsókoltam, miközben egy kis papirost — egy 5 forintos bankjegyet — szoríték kezébe. Apám engem tízszer is megcsókolt, vagy talán többször is — mindig szorosan átölelve — végre elválánk. Egyőnk jobban sírt a másiknál. Apám felült a szekérre, melyről lehajolván felém nyújtá jobb kezét, melyet míg én csókolék, közel huza a szekéroldalhoz s homlokom többször megcsókold. A sváb kocsis visszanézett s egyszerre kiáltá: gyíh! — a lovak megkapták a szekeret, mely néhány perc múlva eltűnt kísérő szemeim elől. Megfordultam állásomból a város felé s lépdelni kezdtem. — Szegény apám! — sóhajték fel az ég felé, melyen a nap oly pompásan ragyogott —, mondásod szerint 76 éves öreg vagy, ki tudja, nem utolsó együtt lételünk volt-e a mai, ezen a nyomorult földön? Megtörlém zsebkendőmmel sűrűén könnyező szemeimet, s gyorsabb lépésekkel jövék hazafelé. Október 5-én este már vacsora után betegen fekvő Sófim ágya mellett, csendesen ültem, s mélyen gondolkodva messze fújtam magamtól hosszú szárú pipámból szítt dohányfüstömet. — Mifelől gondolkodsz oly mélyen, édes Karim? — kérdé tőlem Sófi, meg- szakajtva a síricsendet. — Hej bizony, hol jártak most az én gondolataim — felelék felkelve székemről, s a kisszoba ajtón kikémlelődve vizsgálódtam a nagyszobába, vajon észrevétlenül nem jött-e be öreg mama Földeséktől. S minekutána észrevettem, hogy egyedül vagyunk, folytatám: — Azon gondolkodtam oly mélyen U6
