Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

— Bolond — mond amaz — hisz nincs kártyánk.

— Az lesz tüstént, csak te ezt guberáld - felele emez, s körültekinte.

A kocsmáros azon pillanatban lépett a szobába, mindegyik kezében egy- egy négyszegletes iccés palackot hozva tele vörösborral, melyeket minekutána eleibénk állíta, megfordult az utóbb jött paraszt felé s mondá:

— No, te kártyás fráter,133 megérkeztél?

— Ne beszélj — mond a paraszt — adj ide csakhamar kártyát.

A korcsmáros minden további szószaporítás nélkül bement a benyílóba és alig két perc múlva hozott ki egy játék újdon új francia kártyát, melyet osztán az utóbb bejött paraszt csakhamar keverni kezde, a másik guberálta az asztalon fekvő réz pénzt, s a két szabadi nemes emberek derekasan kezdtek emelgetni.

Egy jó darab ideig csak réz pénz forogván köztük, később húszasokra került a sor.

Ezt az én Fridrikovics barátom sehogy sem állhatá meg szó nélkül, s felkelt ülőhelyéről és közelebb ment a játszókhoz, mondván:

— Kegyelmeteknek bizon jobb volna ám most a kévehányó vellát markukba szorítani oda kinn a mezőn, mint itt a húson kártyát keverni.

— Ami igaz uram, az igaz — felele az utóbb bejött paraszt olyan félgúny mosollyal —, de mit tehetünk mi arról, ha ez az egyik mindennapi kenyerünk.

— No, bizon pedig nem kendteknek való időtöltés az ilyen játék, kiváltképpen most, midőn a legnagyobb dolog ideje van — mond Fridrikovics fejét hajtogatva.

— Nem ám uram, az igaz — mond a paraszt mosolyogva —, de hát ha este látná az úr, midőn néha 50-60 ezüst forint is áll nálunk a bankban.

— Annyit nem teszek fel e helység fiai felől — mond Fridrikovics fejét csóválva —, hogy oly túlságos játékot is űzzenek.

— Nem e! — kiálta fel a paraszt és mindég mosolyogva folytatá —, de még többet is tudunk mi uram, mi történt nálunk a múltkor, majd elmondom. A kártyákat lecsapá az asztalra, s körültekintvén mindnyájunkra, tovább beszéle. — Egy idevaló születésű fiatalember, mestersége bognár-kerékjártó, ki éppen mesterré akara lenni, és megházasodni; szülei után öröklött kétszáz ezüst forintjait a minap ezen asztalnál, kártyán elvesztette. Kétségbeejtő fájdalmát magába fojtva lézengett feljebb-alább a helységben anélkül, hogy szerencsétlenségét valakinek panaszkodta volna. Napok múltak. Talán két hét tellett bele, egy este ugyanezen asztalnál ismét egy játszó társaság veröde össze, s a történet úgy akará, hogy mindazon játékosok együtt legyenek, kik a minap ama fiatal bognár pénzét elnyerték. A játék megkezdődött, s már nagyba állt a bank, midőn a szerencsétlen pénze vesztett fiatal bognár is belépett, s a játékosokhoz közeledve mondá:

133 fráter (latin) = testvér

130