Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
vaszi levegőre kitenni, s kivittem őket kiskertembe, a földre, két darab hasított fára tevém a ládácskát, nehogy talán a föld téli hidege megártson szegfűimnek. Úgy este is mindenkor bevivém szegfűládácskámat az éji hideg levegő elől. S így már néhány este vándoroltam ládácskámmal ki s be, midőn egy reggel — a folytonos gyönyörű idő következtében — azon gondolattal vivém ki, hogy talán többé nem is lesz szükséges bevinnem éjjelre. Ezen nap oly szép volt, hogy vétek volt csak egyetlen percét is bent a falak közt tölteni, melynek következtében siettem én is mesterségi kötelességemet végezni, hogy aztán valami keveset kiskertemben is dolgozhassam előjáró tavaszi munkába. Minden iparkodásom mellett is azonban nem bírtam dolgaim úgy végezni, hogy délelőtt csak meg is tekinthettem volna kiskertemet, még délutánra is jutott kötelességemből annyi végzendő, hogy csak alkonyaikor meheték Sófihoz. Midőn a házhoz értem, s az utcaajtót benyitám, a hátulsó utcaajtón azon pillanatban szaladtak ki három, kis, kóborló malacok. Alig pillantám meg az állatokat, megdöbbenve siettem kiskertem kerítése mellé, s midőn azon benéztem a kertbe, hogy azon pillanatban hogyan éreztem magamat, most azt leírni nem tudnám. Az említett 3 kis malacok kertemet orrukkal derekasan felszántották, de annyira, hogy csak egyenesre kellett volna gereblélnem, untig felásás gyanánt szolgált volna munkájok. Ami kis zöld volt már benne — a gyönyörű szegfű- bujtásaimmal együtt! — tisztára megették. Ezen történet kissé több volt a soknál, és sokkal jobban hatott rám, mintsem hogy kedvem lett volna tovább is folytatni a kertészséget. Melynek következtében ott álltomban erős lélekkel feltettem magamban, hogy lemondok ezen gyönyörűségről. Bementem Sófihoz, megpanaszkodám neki szerencsétlenségemet, s határozottan kimondám, hogy én a kiskertről ezentúl többé gondoskodni nem fogok. Sófi kijött velem az udvarra, s látván a rombolást, sopánkodott felette, és megkért, hogy azért ne hagyjam el a kiskertet. — Lássa, édes Karim ■— úgymond — maga is gyönyörködött benne idáig, osztán meg én is, majd szerezzünk ismét új virágpalántákat, s pár napi kis munkállódás után ismét helyreáll kertünk. — Az igaz — felelék bosszús mosollyal —, hanem az ördög bújt ebbe a hátulsó rongy kerítésbe, meg ezekbe az utcaajtókba, kapuba és mindenbe, hisz itt csak akkor nem jön be ebbe az udvarba kutya, malac, vagy akármi isten állatja, mikor nem akar. Akkor osztán, ha egyszer itt benn van, ez a kertkerítés egy lattal sem jobb a többinél, egyenesen ennek tart, s ahol rést lát, csak be, rombolni. — A kertkerítést majd kijavítjuk, édes Karim — mond Sófi könyörgő, édes mosollyal —, akkor osztán nem tud bemenni semmi. — Jól van, édes Sófim — felelék mosolyogva, és selyembársony puhaságú, gyönyörű gömbölyű ujjait Sófinak kezembe szorítva —, ha már határozottan kimondott szavamat, hogy tudniillik e kiskertről többé gondoskodni nem fogok, vissza kell is vennem a maga kedvéért, ám legyen meg, de a kerítésnek 1U