Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

papirosba gyöngyörgetve velem hordoztam — átadtam, és sűrű könnyhullaj- tások közt apa és fiú egymást ölelve s csókolva, zöpögve válánk meg egymástól. Apám Márkó felé, én Veszprém felé távozánk minden lépésünkkel mesz- szebb-messzebb egymástól, vissza-visszatekintve, s találkozván tekintetünk, kalapjainkat magasra tartva inténk messziről egymásnak még istenhozzádat, mígnem végre az országút hajlási eltakarának bennünket egymás szemei elől. Midőn osztán elvesztőnk egymást szemeink elől, zsebkendőmmel megszárítám könnyeimet, pipára gyújtottam, s majdnem dühösen harapva pipaszárom szopókáját, ezen gondolat által űzetve:

— Már mért vagyok hát én is oly szegény, hogy elaggott s ennyire szegényedett apámnak egészlen gondját nem viselhetem? Kettőztetett lépésekkel siettem hazafelé. Haladásom közt azonban a mindenkit biztató csalfa remény csakhamar a gondolatot ébreszté fejemben:

— Jöhet még oly idő, melyben többet is tehetsz majd apádért.

Amint hazaértem boldogságom fészkébe, felejtve volt apám.

Idő jártával felejtve volt a kis Földes Miska is.

Őry 1843-ik év augusztus 23-án elment közülünk Veszprémből.

Sófi naponként jobban-jobban gyarapodott fehérnemű munkálkodásában, évenként ki-kiáltottabb varrónő vált belőle, évenként nőtt leányoskolája, mely mellett ő is fáradhatatlan szorgalommal dolgozott, melynek következtében szembetűnően gyarapodott vagyonban is.

Én borbélylegényi kötelességeim végzése mellett évenként jobban belebonyolódtam a virágtenyésztésbe, s így szegény kinézésű, rongyosodra kezdő fedelű, düledezett kerítésű, avult háztájunkat kikiáltott ösmeretessé alakítánk az egész város népe előtt. Legalább növendék lyánka, ki csak egy kissé életre való volt, nem hiszem, hogy csak egy is találkozott volna a városban, ki ne tudta volna, melyik házban lakik az úgynevezett Jákói Zsófíka a Horgos utcában.

Egy házban leányoskolával bírni, értek abban olyan leányokat, kik már a gyermekségen túl vágynak, de azonban még az ártatlan, szűzi szemérem pirítja arcukat, s annak udvarán virágokat tenyészteni; közbe-közbe szép könyveket olvasni, mégpedig naponként egy-egy óráig benn a leányoskolában fenn- szóval, hogy ennél dicsőbb foglalkozás egy fiatalember számára van-e még a föld hátán, azt határozza meg az olvasó.

Én sok évekig élveztem mind a hármat. Mondom, Sófím leányoskolája évenként nőtt, mégpedig minden tavasz elején szebbnél szebb lánykákkal szaporodott oskolája. Ezek aztán bőséggel elláttak szebbnél szebb könyvekkel, ha valami nevezetes, új darab jött ki, soha sem kelle nekem azon töprenked- nem, hogyan juthatnék olvasásához, leányaink többnyire mind előkelő szüléktől valók voltak, csak említenem kellett a darabot, másnapra már ha az egyik nem, hát a másik meghozta. Én aztán majdnem minden nap, délelőtt úgy, mint délután, mikor mesterségbeli kötelességemet végeztem, s hazamentem, közönségesen egy-egy hosszú óráig olvastam fennszóval a leányoknak, s termé-