Acta Papensia 2020. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 20. évfolyam (Pápa, 2020)
2020 / 3-4. szám
-s Szemle =Acta Papensia xx (2020) 3-4. szám „Rideg arcú, hő szívű szeretet, Taníts szigorúan szeretnünk magunkat!” Bozzay Réka írása a debreceni egyetemnek azokról a külföldi díszdoktorairól szól, akik a gyermekmentő akció kapcsán váltak méltóvá a kitüntetésre. A felterjesztés alapja a protestáns kötődés, és a magyar embereknek nyújtott segítség volt. Az első érthető, hiszen, bár világi egyetemi képzés Debrecenben csak 1912 óta folyik, az intézmény a négyszáz éves Református Kollégiumból eredeztette magát. Az 1925-ös év díszdoktorai közé Carl Met berni lelkészt, valamint a holland jogtudóst, W. C. A van Vredenburch bárót választották be. Mindketten sokat tettek a magyar gyerekek utaztatásáért, de a báró kiválasztásában szerepet játszhatott az is, hogy az egyetemen holland tanszéket akartak alapítani, ehhez remélték megszerezni a támogatását. A tanszékalapítás ugyan csak évtizedekkel később sikerült, de a két honoris causa doktor kétségkívül megérdemelte a kitüntetést. A Keletiből induló vonatok persze nem csak idilli otthonok és jólelkű nevelőszülők felé röpítették a magyar gyerekeket. Ha ritkán, de előfordult az is, hogy a családok ingyen cselédként dolgoztatták a kiszolgáltatott kis idegeneket. És a hazatérés sem mindig fordult olyan édesbús ölelkezésbe, mint az újságcikkek sugallták. Volt úgy, hogy a befogadó ország nem ideiglenes, hanem tartós tartózkodási hellyé vált számukra - nem véletlenül nem írtam hazát. Gera Judit írása (Postmemory és kulturális emlékezet mint a tények és a fikció kötőelemei Rudi Hermans műveiben) olyan traumákat tár fel, amelyek feldolgoz(hat)atlanul továbbadódtak a gyermekeknek is. A postmemory Hermans kisregényeinek esetében azt jelenti, hogy a szerző „az édesanyja traumáit felidéző történeteken, fényképeken és az anya viselkedésmintáin keresztül sajátjaként éli meg.” (118.) A legfőbb trauma ebben az esetben az, hogy a flamand nevelőszülők eltitkolták a magyar kislány elől édesanyja halálát, ez pedig így soha be nem gyógyuló sebként kísérte végig egész életén. Kényszerűségből maradt Belgiumban, a nem saját döntés alapján elhagyott haza, Magyarország mint valami sóvárgó vágyakozás, távoli Éden maradt meg számára. Egész életét az otthonvesztettség, az árvaság határozta meg. Az identitáskeresés során két ország és két család közti üres térben érezte magát. Az anya ezt a különös élményt adta tovább két fiának, akik a maguk értékteremtő módján dolgozták ezt fel: Edgar a dokumentumok sorba rendezésével és értelmezésével, Rudi pedig a család történetének irodalmi szöveggé emelésével. Hajtó Vera a belgiumi magyar gyermekmentő akciókról szóló írása jól rávilágít a hollandiai és a belgiumi háttér különbözőségére. Míg a hollandiai mentőakciók már 1920-ban elkezdődtek, és 1924 körül már gyengült irántuk a lelkesedés, mind a befogadó, mind a küldő fél oldaláról, a belgiumiak később - 1923-ban - indultak meg, és tovább - 1927-ig - tartottak. Ezt a politikai helyzet 427 -
