Acta Papensia 2020. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 20. évfolyam (Pápa, 2020)
2020 / 3-4. szám
-= Kisebb közlemények =• Acta Papensia xx (2020) 3-4. szám maradtak közösben is ingatlanok, mint pl. az erdő, a csekély nagyságú telek, a malom, a haszonvételi jogok. Ezeket foglalták írásba az osztálylevelekben, ami az egymás közötti rendezést szolgálta. A fejezet végén három végrendelet és négy osztályos egyezség olvasható. Az utolsó, ugyancsak terjedelmes fejezet a közösségi büntetéseket széleskörű kitekintéssel mutatja be. Ez a rész rendkívül érdekes és mai szemmel nézve is nagyon elgondolkoztató olvasmány. Az együttélés normáinak különböző mértékű megszegésének világi és egyházi megtorlása, megbüntetése egyszerre szolgálta a kártérítést és az elrettentést. A szankcióknak mintegy 11-15 fajtája ismert, bár a református egyház a XVIII-XX. században 25 megtorló intézkedést alkalmazott. Ezekre sok példát olvashatunk. A Káli-medencében büntettek pellengérrel, amelynek szerepét a templom melletti szégyenkő vette át, de funkciójuk megegyezett. Elsősorban a nők megszégyenítő eszköze volt, amit a templomi szégyenpadok váltottak fel. Mindkettőt a nemi erkölcs ellen vétő nők esetében és kisebb bűnökért alkalmazták. Meghatározott szertartása volt a büntetés végrehajtásának, szigorúan kiszabott ideig tartó penitenciával, amit nyilvános bűnbánattal zártak le. Többnyire a testi fenyítéssel nem sújtható nők büntetése volt a pacalvetés, amivel a kicsapongó életet élőket, a leányfejjel gyermeket világra hozókat a templom elé, hasukra marhapacalt kötve ültették ki. Meghurcolással általában a tolvajokat büntették, amit a lopott holmival a falu előtt, csendőri kísérettel kellett végrehajtaniuk. Az esetek jelentős része ezekre a normasértésekre vonatkozik. A kidobolás a XX. század közepéig élt és ugyancsak a tolvajokat sújtották vele. Az utóbbi kettő egyidejű alkalmazására is van példa. Az egyházközségi tagok erkölcsi életének tisztaságára az egyház érzékenyen figyelt és ügyelt. A kihágásokat penitencia tartásával és eklézsiakövetéssel torolták meg, amelynek időtartama az esztendők múlásával egyre csökkent, a XIX. században már csak elenyészően fordult elő, a XX. századra pedig eltűnt az egyházak életéből, azonban az írott források több esetről beszámolnak. A hívek fegyelmezésén túl az egyházak békítő szerepet is betöltötték, de ha egyik sem bizonyult célravezetőnek, akkor a bűnöst a világi hatóságoknak adták át, amire szintén akad néhány példa. Ezek a büntetések kényszerítő és nevelő módszerek voltak, amelyek a normaszegéssel szemben viszszatartó erőt jelentettek. A Káli-medencében is előfordult népítélet, ami olyan önbíráskodás volt, amivel az esetleges nagyobb kárt igyekeztek megelőzni. A szerző hét szándékos gyújtogatási esetet ír le, amelyek közül egy a feltételezett gyújtogató megölé395 s-
