Acta Papensia 2019. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 19. évfolyam (Pápa, 2019)
2019 / 1-2. szám
-s Szemle »Acta Papensia xix (2019) 1-2. szám ennek eredményeként borvizekben, motettákban bővelkedő, folyóvizekben, patakokban gazdag vidékkel, hatalmas erdőségekkel és a belőle eredő megélhetési lehetőségekkel ismerteti meg az olvasót. A második fejezet Udvarhelyszék történetét foglalja össze, rávilágítva azokra a fontos eseményekre, amelyek az itt élők életét döntően meghatározták. Györffy György, Benkő Elek, Sófalvi András vizsgálatainak eredményeit felhasználva, végig követi azt a folyamatot, amelynek során a székelység nyugatról kelet felé haladva megtelepedett ezen a vidéken, jelentős állomásként kiemelve a Bihar megyei Telegdet. Udvarhely megnevezése elsőként 1333-ban fordul elő a pápai tizedjegyzékben. Rámutat arra a folyamatra, amelynek során a törzsi-nemzetségi társadalom a területi közigazgatást, önkormányzati intézményt jelentő székek rendszerévé alakult át, elsősorban határvédelmi, katonai feladatokat ellátva. Felvázolja a plébániai hálózat kialakulását, foglalkozik a székely tisztségviselők feladataival, jogaival, továbbá a székely nemzetgyűlések szerepével, és a szokásos hadi szemle (lustra) jelentőségével. Ezt követően a fejedelemségek korát tekinti át, melyben a székely társadalom is átalakult. A székelység történetében gyökeres változásokat eredményezett a Habsburgok uralma, amely a protestáns többségű területen megindította a katolikus restaurációt, és az ennek következtében fellángolt felekezeti ellentéteket. A Szerző leírásából megismerjük az anyaszék 1757-ben adományba kapott címerét és pecsétjét, valamint az iskolaügyet. A felekezeti iskolák jelentős szerepet játszottak a nép vallási nevelésében, szellemi felemelésében. A XIX. század kiemelkedő eseménye az 1848. október 16-18-i agyagfalvi nemzetgyűlés volt mintegy 60.000 fő részvételével. 1876-ban megszűntek a székek, helyüket a vármegye vette át. Utoljára az 1968-ban kialakított jelenlegi megyerendszer következtében Udvarhelyszék központi szerepét elveszítette. A harmadik fejezet az udvarhelyszéki templomépítéssel és templomdíszítéssel foglalkozik. A térségben 27 római katolikus, 60 református, 48 unitárius közösség létezett. A vizsgált templomokról megállapítható, hogy a XII-XIII. századtól általánosan egyhajós, félköríves vagy egyenes szentélyzáródásúak, a XIV. századig a romanika és a gótika jegyeit hordozzák, kapuik vegyes stílusúak. A torony nélküliek kétterűek, a tornyosak háromterűek. Jellegzetességük a gyámokra támaszkodó tégla- vagy kőbordás boltozat, esetenként az építő mesterjegyével. A bejárati kapukon, ablakkereteken faragások figyelhetők meg, a kapukeretek és sekrestyeajtók pedig szemöldök gyámosak. A szentségtartó fülkéket gótikus és népi díszítőművészeti elemekkel ékesítették. A stílusváltásokra a mértéktartás jellemző. Nem egy esetben a kutató külső falfestés nyomaira bukkant. Egyébként a műemlékek döntő többsége a XV. század közepétől a XVI. század közepéig tartó időszakból való, de csak háromnak ép a szentélye és boltozata. 60 késő gótikus templom épült, illetve épült át, ami 34 esetben új építést, 26 esetben pedig átépítést jelent. Mivel Udvarhelyszék kevésbé-S 204 =-
