Acta Papensia 2017. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 17. évfolyam (Pápa, 2017)

2017 / 3-4. szám - Szemle - Lukács László: A káli-medencei lakóház a Dunántúl népi építészetében. (S. Lackovits Emőke)

s Szemle *■

AcTA PaPENSIA XVII (2017) 3-4. SZÁM

tömésfal és sárfal mellett a sövényfalat alkalmazták. A Dél-Dunántúl pedig a talpas vázszerkezetű sövényfal területe volt a XEX. század elejéig. A sövényfalú házak az Északi-Bakonyban is elterjedtek. A XIX-XX. századra azonban a kőépítkezés legjellegzetesebb területe a Dunántúlon a Bakony és a Balaton- felvidék lett. A hagyatéki leltárak kiváló forrást jelentenek ennek igazolására, de a korabeli tájleírások is, mint Daday Oláh Jánosé, Kitaibel Pálé, Beudant francia geológusé. Általánossá válásával a térség a Kárpát-medence kőépítkezésben leggazdagabb területévé vált. Folytatása szerényebb méretekben a Vértesben és a Pilisben figyelhető meg.

A következőben a keresztirányú mestergerenda és a boltozott födém előfordulására végzett dunántúli kitekintést a Szerző. Előbbire vonatkozóan Délnyu- gat-Dunántúlról, Alsó-Ausztriából és Stájerországból hoz adatokat, megállapítva, hogy az osztatlan füstös konyhában ez indokolt szerkezeti elem, tartja a födémgerendákat és szerepe van a tető terhének hordozásában. Ismert Sopron megyéből, az Őrségből, a Felső-Őrségből, Göcsejből, Hetésből, a Mura-mellékről, a Kis-Balaton környékéről, Zselicből. Utóbbival kapcsolatban pedig nagyszámú példával megállapítja, hogy a várak, kastélyok, városi házak, a reneszánsz és a barokk hatása elvitathatatlan elterjedésükben. Rámutat a boltozott födémű magtárak jelenlétére Dunántúl-szerte, ámde hangsúlyozza, hogy csak ott válhatott uralkodóvá a boltozott födém, ahol létezett a hozzá szükséges építőanyag, volt szakértelemmel rendelkező mester, az építtetőnek pedig anyagi ereje az építéshez. Áttekinti, hogy ez a födémtípus milyen mértékben jelent meg az egész Ba- laton-felvidéken és a Bakonyban, ahol istállókon is megtalálható, hasonlóim Dél- Burgenlandhoz. A Kisalföldön elsősorban kamráknál figyelhetők meg.

Harmadikként a tetőszerkezeteket veszi sorra, az ollóágas szelemenes tető- szerkezetet, amely Stájerországból terjedt el a Dunántúlon. A Balaton-felvidé- ken elenyésző volt ez a típus, hiszen a kőépítkezés területén a kőoromfal feleslegessé tette az ollóágast, csak a csúcsfal nélküli nyitott padlásoknál volt indokolt. Elterjedt viszont a Kisalföldön, az Őrségben, a Kemenesalján, Göcsejben, Hetésben, de a Balaton déli oldalán is. A tetőformák közül a Dél-Dunántúlt leszámítva, a nyeregtető volt általánosan uralkodó.

A negyedik összehasonlítás a tetőfedő anyagokkal foglalkozik. Közép-, Délnyugat- és Dél-Dunántúlon a zsúpfedés, míg a Kisalföldön, a Duna-mentén, a Velencei tónál, Drávaszögben a nádfedés uralkodott, a Balaton-felvidéken a Káli-medencével megegyezően mindkét héjazatot alkalmazták, azonos munkamenettel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a nádasok visszaszorulásával újra nagyobb jelentőségűvé vált a zsúp.

Ötödik vizsgálati területe a tüzelőrendszerek és a füstelvezetés. A Balaton- felvidék, mint a Káli-medence, a füstöskonyhás-kályhás tüzelőrendszer területe volt, amelyre a szabad kémény rárétegződött, így a két füstelvezetési mód egymás mellett létezett. Ugyanakkor Délnyugat-Dunántúlon, Göcsejben, He— 316 5-